Ha az ember nyitott szemmel jár a városban, olyan kisebb-nagyobb építményeket fedezhet fel, melyeknek elsőre nem érti a funkcióját – aztán másodikra és harmadikra sem. Persze valamikor mindegyiknek volt konkrét rendeltetése, ma viszont már „csak” maximum esztétikai zárványai és különlegességei a városnak. Régi korok mementói. Sehova nem nyíló kapuk, sehova nem vezető híd, ilyen-olyan tornyok és egy irdatlan méretű betontégla. Nincs már konkrét használati értéke egyiknek sem, ha egyszer csak nem lennének többé, nem történne semmi – mégis hiányoznának. A város képének fontos elemei: ritka, egyedi darabok, emiatt hordoznak magukban némi szokatlanságot és érdekességet is, és még a múltunkkal, a város múltjával is összekapcsolnak bennünket a maguk kivételes módján.
Bástyák a Duna partján
Aki gyakran sétál vagy csak üldögél a pesti rakparton a Lánchíd környékén, már biztos belefutott a hídfő két oldalán álló zászlótartó bástyák minimum egyikébe, melyekre nem lehet felmenni – nincs bejáratuk –, és melyek úgy festenek, mint valami minivár sarokbástyatornyai. Különös romantikával ruházzák fel a rakpartot, pedig egészen prózai okból állnak ott. 1853-ig a Duna partja természetes kialakítású volt, ám az egyre fokozódó hajóforgalom miatt ez problémát jelentett egy idő után. Annak érdekében, hogy a hajókat biztonsággal ki tudják kötni és rakodni, egy magáncég (a Duna-Gőzhajózási Társaság) a Lánchíd pesti hídfőjének két oldalán egy 345 méter hosszú, kőből kialakított rakodópart építésébe fogott. A munkálatok 1859-ben fejeződtek be, és ezzel megnyitott a főváros első állandó rakpartja, melynek határait jelezték a zászlótartó bástyák. Szerencsére a rakpart teljes kiépülése után sem bontották le a szemrevaló építményeket, pedig addigra már rég elvesztették eredeti feladatukat. Most viszont jólesik letelepedni melléjük.
Vízmérceházikó a Lánchíd budai hídfőjénél
A Duna vízállását mindig is figyelemmel követték az itt élők, és hosszú időn keresztül a Lánchíd környéke volt ennek a helyszíne. Valamikor 1913–1915 körül Oetl Antal vasöntödéjében (ma: Öntödei Múzeum) öntöttvasból elkészítették a mostoha sorsú, díszes mérceházikót, amit a Lánchíd tövében állítottak fel, a budai Vár vízellátását biztosító Bem rakparti Vízemelőház csatornája fölé. A műszerek kijelzőit a házikó oldalain kialakított ablakokon keresztül lehetett megszemlélni és leolvasni. Az évek során a házikó műszerei szép lassan elromlottak. Az 1940-es évek elején már csak a vízállás-regisztráló működött benne. Az 1970-es évekre annyira lerobbant állapotba került, hogy lecserélték egy modern alumíniumépítményre, majd 1986-ban (egy felújítást követően) az eredeti házikó visszakerült a helyére. Ezután még 1998-ig mutatta a budapesti vízállásokat, közben többször megrongálták, feltörték, ellopták a műszereit. Hol működött, hol nem. Legutóbb 2017 legvégén újították fel, és most elméletileg működik, de inkább a házikó vonzza magára a tekintetet, nem pedig az érték, amit mutat. Igaz, nem is ez a hivatalos vízmérce, azt 1933 óta a Vigadó téren találjuk.
A városligeti híd
Rögtön tisztázzuk is: nem arról a hídról beszélünk, ami a Hősök tere mögött, a Városligeti-tó fölött ível át, hanem arról, ami egy füves részen áll, a Robinson étterem közelében. A vörös-fehér színű, visszafogottan díszes híd azonnal magára vonja az ember figyelmét, amikor a Szépművészeti Múzeumtól az Állatkert irányába indul. Meghökkentő látvány, az biztos. De hogy kerül oda? A megoldás: a földalatti. A millenniumi földalatti vasutat 1896-ban adták át. Az akkori vonal a Hősök terénél kijött a fényre és a föld felett folytatta útját a Széchenyi fürdő irányába, a híd pedig eredetileg egy gyalogos-felüljáró volt. 1973-ban megkezdték a földalatti útvonalának bővítését, aminek részeként visszaterelték a föld alá, így a felüljáró okafogyottá vált. Ám emléknek megtartották a Wünsch hidat, már csak azért is, mert ez hazánk első vasbeton építménye, védett ipari műemlék. Névadója Wünsch Róbert építési vállalkozó volt, őt bízták meg a földalatti vasút építményeinek elkészítésével – bár a felüljárót pont nem ő, hanem Brüggerman György tervezte.
Kapuk és kapuhelyek a rakparton
Ha valaki nem jár autóval a pesti alsó rakparton, vagy nem használja ki azokat a hétvégéket, amikor megnyitják a gyalogosok és a bringások előtt a területet, talán még nem is látta az alsó rakpart falában lévő kapukat, illetve azok nyomait. Mik ezek, és hova vezetnek? Vezetnek-e bárhova is? Annak idején praktikus okokból tervezték ezeket, méghozzá maga Ybl Miklós, aki a 19. században meghatározta Budapest arculatát – sőt még ma is részben ezt látjuk. Az ő ötlete volt az is, hogy a Dunára néző házakba ne csak az utcaszintről lehessen bejutni, hanem az alsó rakpartról is, ezeken a kapukon és a mögöttük húzódó pincefolyosókon keresztül. Itt jártak ki-be a cselédek és intézték a különféle szállításokat is. Ybl álma egy egységes kapusor volt, ám mivel nem minden épület esetében volt beleszólása a tervezésbe, így végül nem került mindenhova.
Vámszedőházak a Szabadság hídon
Hiába volt akkor már egy város Buda és Pest, egészen 1918. november 30-ig ha átkelt valaki valamelyik fővárosi hídon, vámot kellett érte fizetnie – egy 1703-ban született rendelet szerint. Ezért minden budapesti hídhoz tartozott 4 darab vámszedőház is, mindegyik hídfőnél 2-2, bár vámot 1885 után csak akkor szedtek, ha Pestről Budára ment az ember. A vámszedőházak általában négyszintesek voltak: pince, szuterén, földszint és emelet. Volt olyan, amelyikben a vámszedés mellett dohánybolt is működött. Miután 1918-ban eltörölték a vámszedést, az épületeket hasznosították: kiadták üzleteknek, illetve szolgálati irodák, sőt szolgálati lakások is voltak bennük. A II. világháború pusztítása után egyedül a Szabadság híd vámszedőházait tartották meg. Az egyik szolgálati épület, a másik a Közlekedési Múzeum tulajdona, és jelenleg üresen áll.
Betontégla a Váci úton
Mit keres a Váci út és a Tutaj utca sarkán – ki tudja, mióta – egy hatalmas, betonból emelt téglatest? Mi célt szolgál ez a bizarr tömb? Ha körbejárja az ember, nem talál rajta bejáratot. A külsejét – jobb híján – reklámfelületnek használják, festett reklámok hirdetnek környékbeli cégeket. Az egész egy nagy rejtély, amire azonban van prózai magyarázat. A téglatest a metróhoz tartozik, állítólag ezen keresztül szellőzik a metróalagút, a teteje ezért nem tömör beton, hanem rácsos. A tégla egyik oldalán, szorosan mellette van egy acélajtó, ami lefelé, a föld alá vezet. Ránézésre az látszik ezen az ajtón, hogy ebben az életben még sosem is használták.
Világítótorony a Petőfi hídon
Igazából a világítótorony már nem áll a hídon, sőt nagyon rövid ideig, csupán 8 évig volt ott. A harminc méter magas bronzépítményt 1937 októberében avatták fel, később a németek a híddal együtt felrobbantották. A fiumei világítótorony kicsinyített másának felállítása eredetileg Horthy Miklós ötlete volt – kettő az egyben: emlékmű és világítótorony –, ezért az építmény összefonódott a kormányzó nevével. Amikor a II. világháború után dönteni kellett a Petőfi híd helyreállításáról, szóba sem került a világítótorony újjáépítése, ezzel pedig a sorsa megpecsételődött, a bronzmaradványokat beolvasztották. Az elmúlt években többször is szóba került az újraállítása, de a magas költségek miatt eddig nem került rá sor, így nem maradt más, mint a helye, a talapzata.
A kőbányai csősztorony
A romantikus küllemű épület – mely Kőbánya címerében is szerepel – a kerület egykor élénk és virágzó szőlőtermesztésének emlékét őrzi. A különleges, védett műemlék épület 1844-ben készült el, Zofahl Lőrinc és Brein Ferenc tervei alapján. Felépítésére azért volt szükség, mert akkoriban Kőbányán elszaporodtak a szőlőtolvajok, és szükség volt egy magaslati hellyel rendelkező csőszházra. Az 1800-as évek végére alábbhagyott Kőbányán a szőlőtermesztés, így a csőszház is elvesztette addigi fontos szerepét. Az épület hosszú időre a rendőrség tulajdonába került. 1949-ben műemléki védettséget kapott. Működött benne kocsma, jelenleg pedig egy kerthelyiséges bisztró. Szó volt arról is, hogy ide költöztetik a Kőbányai Helytörténeti Gyűjteményt, ami stílszerű otthonra lelne így, de egyelőre nem történt meg.
Az Óbudai Gázgyár tornyai
A gázgyár 1913 és 1984 között állította elő a városi gázt szénből. Miután bezárták a gyárat, a Fővárosi Gázművek még 20 évig használta az épületeket adminisztratív munkákra, ám azok az építmények, például a tornyok, amiket nem használtak, szép lassan engedtek az enyészetnek. 2004-ben jött a fordulat: a Főváros lett a terület tulajdonosa, így az ipari épületek műemléki védettséget kaptak, és fel is lettek újítva. Közben a gázgyár környéke is szépen fejlődött: ipari park létesült (Graphisoft), meg lakópark, és ideköltözött az IBS Nemzetközi Üzleti Főiskola is. Az egykori kátrány- és víztornyok már messziről látszanak, lenyűgözik szemlélőjüket, és olyan benyomást keltenek, mintha épp egy meseváros felé igyekeznénk.
A középkori városfal a belvárosban
A Múzeum körút és a Vámház körút környékén pár helyen még ott áll az egykori középkori városfal egy-egy darabja. Ott van mindjárt a Múzeum körút 33., ami egy modern kori belvárosi bérház, semmi különös nincs rajta kívülről. Az ember még csak nem is sejti, mi bújik meg a lépcsőház mögötti belső kertben: egy egész nagy és hosszú darabja az egykori középkori városfalnak. De más helyeken is felfedezhetők nyomai, például a Bástya utcában, a Királyi Pál utcában vagy a Ferenczy István utcában, ahol nemcsak egy darabja, hanem egy emléktábla is őrzi a középkori városfal nyomát, illetve emlékét.
