Nem babra, hanem gyerekre megy a játék – Megnéztük a Pintér Béla és Társulata új darabját, Az Imádkozót

A huszonkilencedik Pintér Béla-darab a színész-rendező-író-társulatvezető azon művei közé tartozik, amelyekben ő maga nem szerepel, de ez nehogy bárkit is elijesszen. Az Imádkozót végigjátszó öt színész (Fodor Annamária, Jankovics Péter, Messaoudi Emina, Takács Géza és Szabó Zoltán) egytől egyig remek munkát végez, és pár perc után el is felejted, hogy Pintér ezúttal megelégedett annyival, hogy a háttérből mozgassa a szálakat mint író és rendező, valamint a darab zenéjének összeállítója. 

Pintér Béla darabjaiban a zene mindig is hangsúlyos szerepet töltött be, időnként annyira, hogy szinte szereplővé lépett elő. Így van ez most is, annyi csavarral, hogy a darab alakjai ezúttal zenészek, dalszerzők és énekesek. A műben szereplő zenekar leghíresebb számának a címe megegyezik a darab címével, nem véletlenül: a szereplők valamelyike állandóan imádkozik. Általában azért fohászkodnak, mert gyereket akarnak, és ha más nem is, a jóisten biztosan adhat egyet. Elvégre mégiscsak egy gyerek két ember szerelmének kézzel fogható, legteljesebb kivetülése, megtestesülése, másrészt a legmagasabb szintű szeretet is az, ami a szülőt a gyerekhez köti. 

A darabban vázolt szerelmi szituáció már-már közhelyesen tipikus, de ez nem negatívum, hanem egyszerűen ilyen az élet, szinte futószalagon dobálja egymás után az ilyen és az ehhez hasonló, melodramatikus történeteket. Sosem lesz olyan ember a nézőtéren, akire Az Imádkozóból bármi újdonságként hatna. Ismerősek lesznek a helyzetek, a fordulatok, sőt még – szinte szóról szóra – a párbeszédek is. Férfiak – pláne a narcisztikus, egomániás művészemberek – gyakran hagyják ott megunt, velük nagyjából egykorú nőiket – akiktől általában már gyerekük is van – fiatalabbakért, akik mélységes rajongásukkal azonnal leveszik őket a lábukról, és még gyereket is szülnek nekik, ha arra mutatkozik igény. 

Pintér ezúttal kevésbé harsányan vicces, takaréklángra állította a bohózati elemeket, talán mert jelen pillanatban olyan világot élünk, amikor nem minden embernek van kedve viccelődni. Persze azért vannak kuncogások a nézőtéren, meg biztos sok belső nevetés is, de Az Imádkozó alapvetően egy elég komor és kényelmetlen darab, valahogy nem is illik hozzá a túl hangos nevetés. De van rá lehetőségünk, általában akkor, amikor van valami aktuálpolitikai-közéleti kiszólás a műben – amiből több is van, mint azt megszokhattuk Pintértől, aki most érezhetően nagyon-nagyon dühös. 

A darab mégsem politikai állásfoglalás, mindössze a történet díszletét adja napjaink Magyarországa és politikája, és ha már így alakult, akkor miért is ne lehetne oda-odaszúrni, például azoknak a középszerű mamelukoknak, akik olyanok elől rabolnak el lehetőségeket, mint, mondjuk, Bereményi Géza, akit meg is említ Az Imádkozó. De ez csak a körítés, annak persze elég lelombozó, pláne hogy egy ilyen közegben kellene érvényesülni és gyereket szülni meg rendesen felnevelni, csak hát ha a szülő traumatizált, akkor a gyerekével miért lenne ez másképp? 

Ennek és a darab végi megrendültség ellenére mégsem pesszimista éjfeketeséget kapunk, Pintérnek ugyanis van némi optimizmusa, vagy nevezzük inkább életszeretetnek és élni akarásnak, ami ezúttal is átsüt az egész darabon, meg persze a csendes katarzist nyújtó végén is. Ezért nem úgy állunk fel, hogy legszívesebben kötelet keresnénk, meg egy stabil ággal rendelkező fát, hanem egymást a büfében, hogy átbeszéljük, mit láttunk és milyen érzéseket préseltek ki belőlünk a látottak. Meg azt is, hogy gyerek ide vagy oda, ez a darab egy gyönyörű és erős metafora az alkotásról, a művészet lehetőségeiről és szabadságáról olyan körülmények között, amelyek pont a művészi szabadságnak kedveznek a legkevésbé. Nálunk pedig ahogy egyre kevesebb gyerek születik, úgy nagy mű is. Tisztelet pár kivételnek.