A beporzók, köztük is elsősorban a méhek világszerte megfigyelhető tömeges pusztulása felbecsülhetetlenül súlyos következményekkel fog járni, amennyiben nem állítjuk meg az ijesztő folyamatot. Ha kipusztulnak a méhek, akkor utána még pár évig próbálnánk pótolni a pótolhatatlant, de aztán csak egymás ellen fordulnánk, és az emberiség menne is gyorsan az általa kipusztított méhek után a levesbe. Senki nem hullajtana értünk könnyeket. Persze itt azért még nem tartunk, de a méhek számának csökkenése sajnos már realitás, amire oda kell figyelnünk – már ha fontos a drága életünk meg az utódainké is. A Természettudományi Múzeumban megrendezett kiállítás többek között erre hívja fel a figyelmet. Nem kongat ugyan vészharangokat, és nem ijesztget, de nem is beszél mellé.
A 250 négyzetméternyi területen helyet kapott kiállítás érzékletesen, részletekbe menően, de cseppet sem fárasztó módon mutatja be mindazt, ami a méhek életéhez köthető. Ott vannak az előnyei (van mit enni, és nem pusztulunk ki), az eredményei (például méz, pempő, propolisz), de az is, hogyan él egy méhcsalád, milyen tagokból áll, kinek mi a feladata, és hogy kik a méhek rokonai, barátai és ellenségei. Az emberek például barátok, de sajnos ellenségek is. A kiállítás arra is kitér, hogy van olyan része a Földnek, például Kínában, ahol egész nagy területen pusztultak ki a méhek, így a munkájukat, a beporzást jobb híján az emberek végzik el kézzel vagy drónok segítségével. A (költői) kérdés az, hogy ez mennyire elég, és hogy nem jobb-e inkább nagyobb figyelemmel lenni a méhekre, ahelyett, hogy növényvédő szerekkel kiirtjuk őket. De! Jobb. A méheknek, a növényeknek meg nekünk is.
A kiállítás két részből áll. Az első bemutatja például azt, hogy hányféle állat vesz részt a növények beporzásában (például más rovarok, bogarak, hüllők, madarak és a szél), mert azt nem csak a méhek végzik el, de az biztos, hogy a munka oroszlánrésze – legalább 90%-a – rájuk hárul. Ezen keresztül a méhek természetben betöltött szerepét is bemutatja a kiállítás, melynek első részének központjában egy személyautó méretű, jórészt 3D-nyomtatással készült, virágport szállító, valamint egy számítógép-vezérelt méh állnak. A tárlat második része a méhészetről nyújt átfogó képet, bemutatva a méhészeti eszközöket, a különféle kaptárakat, a mézkészítés folyamatát, valamint a beporzók növénytermesztésben és élelmezésben betöltött, pótolhatatlan szerepét. Ezen a részen ismerkedhetünk meg az apiterápiával is – sőt ki is próbálhatjuk azt –, ami a méhek által termelt méz, pempő és propolisz kedvező élettani hatásaira építve segít például a légúti betegségben szenvedőkön.
A látványos és informatív kiállítás – mely egy pillanatra sem válik unalmassá, okoskodóvá vagy fontoskodóvá – elsősorban a gyerekeket, a fiatalabb nemzedékeket – ha úgy vesszük, a jövő generációit – célozza meg, de ez nem kell hogy elijessze a felnőtteket. Egyfelől, mert számukra is érdekes és izgalmas lehet az itt felhalmozott tudás és információ, másfelől pedig azért, mert elősorban mégiscsak rajtuk múlik jelen pillanatban az, hogy milyen lesz a jövő: méhekkel teli vagy méhek nélküli? Kétségünk sincs afelől, hogy aki felnőtt fejjel megnézi a Természettudományi Múzeumban látható méhes kiállítást, az utána másképp tekint az első számú beporzókra, a csíkos kis méhecskékre, és még a gondolatkísérletig sem jut el, hogy bántsa őket.
