Budapest, madárváros – Interjú Schmidt Egon Kossuth-díjas ornitológussal

We Love Budapest: Már gyerekkora óta érdeklődik a madarak iránt, kezdetben nagybátyja segítségével figyelte meg őket. Mi fogta meg ezekben az állatokban?

Schmidt Egon: Nem is tudom. Lehet, hogy ez valahogy velem született. Vidéken éltem, és édesanyám mesélte, hogy voltak nálunk kiscsibék, és azokat szeretgettem. Egész kis kölyök voltam még, de minden madár érdekelt, úgyhogy állandóan utánuk jártam és figyeltem. Nagybátyám nem volt madarász, de a természetet nagyon szerette, sok mindent tudott. Könyvei is voltak, bár akkoriban még nem voltak olyan gyönyörű határozók, mint most. Nemcsak a madarakról, hanem más állatokról, fákról, virágokról, szóval általában a természetről sok mindent tudott mondani nekem.

WLB: Csodás életpályája van, 91 éves, és szinte egész életében azzal foglalkozhatott, ami szenvedélyesen érdekelte. Van olyan, ami kimaradt? Van például olyan madár, amit nem látott vagy szívesen megfigyelne?

S. E.: A Magyarországon fészkelő madarak közül szinte mindet láttam, viszont mindegyiknél lehetnek olyan kis, epizód jellegű viselkedésformák, amiket szívesen megnéznék, amivel még nem találkoztam. Mindig örültem annak idején, amikor valami újat sikerült látnom. Sőt, volt olyan madár, amiről egy barátommal mi bizonyítottuk be, hogy Magyarországon megjelent és itt fészkel. Ez a madár a halvány geze volt.

WLB: Izgalmas lehet egy ilyen megfigyelés, és ahogy megismertem a munkásságát, könyveit, olyan érzésem lett, hogy jóval többet lát, többet vesz észre a környezetből, mint egy átlagos városlakó. Hogy nézzünk, hogy így lássunk? Meg lehet ezt tanulni?

S. E.: Szerintem erre bizonyos mértékig születni kell, bizonyos részét pedig mindenki megértheti. Rengeteget találkoztam gyerekekkel is, felnőttekkel is, és mindig azt mondom, hogy mindenki nyissa ki a szemét és csodálkozzon rá erre a szép világra. Az erdők, a rétek, a rengeteg virág, a madarak: annyi mindent lehet látni. Mindig azt mondom, hogy nem elég azt mondani, hogy jaj de szép az a madár vagy az a nagy öreg fa, azt meg is kell védeni. A madár esetében nemcsak őt magát, hanem azt az élőhelyet is, amihez kötődik. Úgyhogy ez egy nagyon komplex rendszer.

WLB: Hosszú szakmai karrierje alatt a megfigyelései segítségével talán még inkább végig tudta követni azokat a környezeti változásokat, amikről egyre többet hallunk. Mi látszik ezekből madarászszemmel?

S. E.: A felmelegedés föltol madarakat, madárfajokat északabbra. Mi a 70-es években voltunk két barátommal Dobrudzsában, Romániában, és ott láttunk például kis kárókatonákat, vagyis kis kormoránt. Ott tömegesen éltek, de itt látni egyet-egyet madártani szenzáció volt, most meg már mindenfelé telepeik vannak. Sok más faj is húzódott már föl délebbről. De láttak már felénk például kék kövirigót, ami egy kifejezetten mediterrán madár, vagy berki poszátát. Elképzelhető, hogy 10-20 év múlva ezek a madarak már itt fognak rendszeresen költeni a fölmelegedés miatt. Aztán ott van a balkáni gerle, amelyik a 20-as évek végén, 30-as években jött – délkelet felől terjeszkedve – Magyarországra, és most már egész Európát elborította, átröpült a csatornán Angliába is.

WLB: A kutatók sokszor szinte apokaliptikus viszonyokat festenek le arra vonatkozóan, hogy mi lesz pár évtizeden belül a madarainkkal. Tényleg félelemre adnak okot a változások?

S. E.: A környezetváltozástól mindenképpen tartanunk kell. Most voltak esők, de ezt egy nagy szárazság előzte meg. Egyre-másra jönnek a váratlan viharok, jégeső, felhőszakadás, ez mind pusztítja a madarakat is. A fiatal gólyák például ott ülnek az oszlopokon, jönnek a jégdarabok, bizony sokan elpusztulnak ilyenkor. Nem is beszélve az emberi hatásokról. Mérgezéseknek lesz áldozata nagyon sok ragadozó madár. Előfordul, hogy orvvadászok célzottan a sasokra tesznek ki mérget, vagy, mondjuk, a rókára meg az aranysakálra, de olyan helyre, ahol a madár is hozzáfér. A bíróságok az ilyen eseteket nagyon enyhén kezelik, és semmiféle komoly büntetés sincs. Probléma lehet a réteken az emberi tevékenység is. A túzokok [Európa legnagyobb súlyú röpképes madarai – A szerk.] például a fűben fészkelnek. Megy a kaszálógép, ha nem veszi észre a vezető, mert nem száll fel időben a túzoktojó a fészektől, akkor bizony a tojások, a kicsi fiókák mind elpusztulhatnak. A talajon fészkelő madarak (pacsirta, fürj, fogoly) sokan áldozatul esnek a gépeknek. Ezek sajnos mindennapos dolgok, mert a kaszálógépnek működnie kell, a szegény madár nem tudja, hogy hova nem szabadna fészket rakni. Vonuló madaraink közül bizonyos fajok Afrika déli csücskéig repülnek, ami kereken tízezer kilométer innen. A fecskék például közben fogdossák a legyeket, a rovarokat, tehát nem egyenesen repülnek, így még hosszabb az út. Ezalatt is rengeteg veszély leselkedik rájuk. A Szahara minden évben szélesebb lesz, azon át kell kelniük.

WLB: Vannak olyan fajok, amelyek az előbb említett emberi tevékenységek vagy a klímaváltozás miatt már nem figyelhetők meg Magyarországon?

S. E.: Szép madár volt a kövirigó, a kőbányák madara. A bányászok ismerték is, mert gyönyörűen flótázó hangja volt. Ezzel sok helyen találkoztam, sokat figyeltem őket korábban. Például a dunabogdányi kőbányában az egyik ponton volt egy standja, egy ülőhelye. A nászidőszakban a madarak egy része nászröpül, ezzel demonstrálja a területét. Ez a rigó is énekelve fölemelkedett, mélyen beröpült a bányába, a másik oldalon fölült egy sziklára... A faj nagyon gyorsan, pár évtized alatt tűnt el. Nálunk főképp sáskával élt, ezzel etette fiókáit is. A magyar populáció valószínűleg egy helyre vonult, Afrikába, ott a sáskák ellen vegyszerrel védekeznek. Ha bemérgezték, akkor rakásra pusztultak madarak. Én azt gondolom, ez lehet az eltűnés oka, bizonyítani nem lehetett, de azt hiszem, hogy ez nagyon közel jár az igazsághoz. Egyébként szinte az összes madár védett már, a verebek is nagyon megfogyatkoztak, a mezei és a házi veréb is védett. Az Andrássy úton és a Mester utcában, ahol fák vannak, télen hemzsegtek. Felhőkben jöttek, és egész éjjel ott csiripeltek, égtek a lámpák, ők meg aludtak is, nem is, aztán megszűntek a hizlaldák, a malmok, ezért vagy másért, de alig látni ezen a környéken verebet. Változások vannak nálunk is, más országokban is, ezeket végig lehet követni.

WLB: A városban csökken a fajgazdagság, vagy inkább itt is változásról beszélhetünk?

S. E.: Itt inkább stagnál. Gyerekeknek, iskolákban úgy szoktam elmondani, hogy képzeljék el úgy, hogy a tábla az erdő, krétával rajzolok egy karikát. Itt épít egy várost az ember, és onnét mindent kitakarít. De egy idő után, mikor a város kezd már zöldülni, az ember fákat ültet, parkok létesülnek, kezdenek a fajok visszaszivárogni, a madarak „rájönnek” arra, hogy nem is olyan rossz hely a város. A fekete rigó jó példa erre. Alapjában véve vonuló madár, sajnos éppen Olaszországon át repülnek, ahol eszik őket. De a városi állományból sokan rájöttek, hogy télen is találnak elegendő élelmet, így ma már a városi állomány jó része télen is marad. Jobban járnak, hiszen a hidegben a magas épületek meg az ültetett tűlevelűek megfogják az északról érkező ronda szeleket, és táplálék is mindig van. Én például egy nagy, ötemeletes épületben lakom. Gyakran látok télen fekete rigót lent keresgélni a kukák körül, aztán végigmenni a körfolyosókon vagy autók alá bebújni. Miután itt vannak és nem vonulnak, korábban kezdenek költeni. A telelő feketerigó-hímek már február közepén elkezdenek énekelni. Általában este szólalnak meg, és akkor a gyönyörű flóták végigszállnak a tetők fölött. Akár háromszor is nevelnek fiókákat, míg az erdei állomány csak kétszer. Hasonlóan viselkedik a házi rozsdafarkú is, hajnalban hallhatjuk, mikor nincs forgalom és csöndes a város, még alig szürkül. Rövid strófája van ennek a madárnak, szépen szól. Eredetileg sziklás területek madara, de bejött a városba, a sziklákat a házak helyettesítik.

WLB: Mi a helyzet a parkokban, a zöldterületeken?

S. E.: A Népligetben vagy, mondjuk, a Margitszigeten tulajdonképpen – a nagyragadozókat és néhány madarat kivéve – olyan, mint az erdőben. Vannak harkályok, énekes rigók, a legkülönbözőbb magevők. A Városligeti-tónál mindig lehet látni tőkés récéket, azok már szinte kézből esznek, annyira szelídek, megszokták az emberi környezetet. Nem beszélve a sirályokról, amiket minden télen látni, ahogy köröznek a Duna fölött. Egyébként télen északi sirályokat látunk, a mieink ősszel elmennek az olasz lagúnák környékére, ott telelnek, és jönnek helyettük Lengyelországból, meg Svédországból, Norvégiából. Kora tavaszig a víz fölött meg a víz környékén mozognak. Nagyon sok más madár, zöldikék, tengelicek, csilpcsalpfüzikék, szajkók, dolmányos varjak élnek velünk. A szarkák sajnos nagyon elszaporodtak, és nagy fészekrablók. Ne feledkezzünk meg a galambokról sem, mindig csak két tojást raknak, és olyan szegényes fészkük van, kis gallyakból összerakott valami, alulról áttetszik a fehér tojás, nem is csoda, ha a szarka elrabolja. A vörösbegy szintén minden parkban ott van, aranyos kis madár. A fiatalok tollruhája más, mint az öregeké. A fiatal vörösbegynek az első vedlésig nincs egyetlen piros tollacskája se, és amikor aztán kezd vedleni, akkor mindig jönnek a kis tollak, egyre több narancsszín lesz a mellén.

WLB: A városokban azért arról is hallunk, hogy védik ezeket a madarakat, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, aminek Ön alelnöke is volt, szintén sokat tesz ezekért az állatokért, például odúkat helyeznek ki. Milyen madaraknak lehet ezzel segíteni?

S. E.: A cinegék például kisebb odvakban laknak, és mindenfelé megtalálhatók a városban. Az egyik legkedvesebb tavaszi hang, mikor elkezdik a kedves „nyitnikék” éneküket. De korán kezdenek szólni a szintén odúlakó csuszkák is. Az odút a csuszka nem maga vési, hanem beköltözik egy elhagyott üregbe. Nálunk telel, tehát már kora tavasszal tevékenykedik. A más madarak által vájt nagyobb lyuk bő neki, oda beférne a seregély, de akár a mókus is. A csuszka ezért besározza a bejáratot, mint egy kis kőműves, leszűkíti a saját testméretére. A sározás megszárad órák alatt, kőkemény lesz, oda aztán más állat nem tud bejutni. Egyszer a Népligetben jártam, észrevettem, hogy az úton eső nyomán tócsa volt, és egy csuszka onnét hordta a sarat. A tócsa másnapra kiszáradt, de a kertészek épp öntöztek valamit, megkértem, hogy locsoljanak a kiszáradt tócsa felé kicsit. Először nem értették, hogy miről van szó, de aztán segítettek. Én meg elmentem, és távolabbról távcsővel figyeltem. Öt perc múlva ott volt a csuszka. A sározás csak az egyik különös képessége ennek a madárnak, a másik, hogy az egyedüli madár Magyarországon, ami a fatörzsön fölfelé, lefelé, oldalt, mindenfelé „csúszkál”, a nevét is innen kapta. A harkályok például mindig fölfelé mennek és a kemény faroktollaikra támaszkodnak, a fakusz is mindig fölfelé megy, lefelé csak a csuszka. A Népligetben, a Margitszigeten vagy Budán, ahol öreg fák vannak, ott van csuszka is.

WLB: Hogyan figyeljünk madarakat a városban? Mit nézzünk, mit vigyünk magunkkal?

S. E.: Ha kimegyünk a Népligetbe vagy a Margitszigetre, nagyon sok madarat látni, cinegéket, csuszkákat, harkályokat. A belvárosban dolmányos varjút. A Népligetben például csókatelep van, „csek-csek” hangjukról megismerni őket. Ha van távcsövünk, akkor az segít, ha fiatal és jó szemünk van, akkor úgyis látjuk a madarat. A legjobb megfigyelési idő a hajnal. A nap még föl sem kelt, de a madár már látja a magasból a derengést, csöndes a város, még nem járnak az autók. Az a jó, ha egy helyben állunk és várunk. Mindig jön valami, ha nem is madár, akkor is láthatunk lepkét, bogarat. Nem szabad leragadni csak egy fajta állatnál. Én például nagyon szerettem egyedül is járni Budaörsön, a dombokon. Májusban, mikor virágzik a galagonya, akkor egy-egy virágzó bokor előtt én most is meg tudok állni, és nézem azt a rengeteg kis rovart, ami odagyűlik. A bokor alatt lakhat egy zöld gyík, mikor odaérek, akkor beszalad, ha egy kicsit odébb lépek, leülök a fűbe és várok, akkor ki fog jönni napozni. Először óvatos, lát engem, de mozdulatlan vagyok, aztán elbizonytalanodik, hogy hátha mégse bántom.

WLB: Ha egyedül mégse merünk elindulni, vagy csak arra vágyunk, hogy jobban megismerjük a fajokat, akkor mit tegyünk? Vannak a Madártani Egyesületnek is sétái, ha jól tudom.

S. E.: Fiatalabb koromban Budapesten helyi csoportelnök voltam az egyesületnél, kirándulásokat vezettem Apajpusztára, Dinnyésre. Ha valaki abszolút kezdő, akkor 10-en, 15-en együtt kimennek, és akkor a többiek révén tanul, egy-két alkalom után már csomó madarat és madárdalt meg tud ismerni. A kisebbik fiam is szokott ilyen túrákat vezetni, ő Vácott lakik.

WLB: Ha valamiért nem tudunk kirándulni, de szeretnénk több madarat a környezetünkbe, hogyan segíthetünk nekik? Milyen lehetőségeink vannak a belvárosban?

S. E.: A belvárosiaknak azért elég kevés lehetőségük van valódi madárlesre. Én a saját környékemen egyidőben próbáltam etetni, de nem igazán jöttek madarak, nincs se fa, se bokor, esetleg cinkékkel találkozhatunk. A budaiak és a város körül élők, akiknek kertjük van, ültessenek élő sövényt, olyan bokrot, aminek bogyója van (például bodzát). Ősszel ezzel nagyon sokat segítünk a madaraknak. Egy alkalmas helyre tehetünk ki vizet nyárra, úgy, hogy a fekete rigó és akár egy olyan apró madár, mint az ökörszem is tudjon fürdeni. Nem szabad bokrok közé tenni a fürdetőt, a macskák miatt. Hiszen fürdés közben átáznak a tollak, a madár nem tud úgy röpülni, tehát olyan hely szükséges, ami árnyékos, de körül lehet nézni. Ott aztán pancsolnak, fürdenek, és ha valaki szeret fotózni, akkor odarak a fürdető mellé egy fotósátrat, azt a madár megszokja, ő pedig a legszebb fotókat csinálhatja. Cinegéket, harkályt, rigót, füzikét fotózhat, ahogy pancsolnak és élvezik a vizet. Ha pedig valaki azt szeretné, hogy minél több lepke vegye körül, és módja van rá, ültessen nyáriorgonát vagy pedig petúniát, ami éjjel illatozik, úgyhogy jönnek rá a szenderek. Olyanok, mint a kis kolibrik, lebegnek a virág előtt, és a hosszú pödörnyelvüket kinyújtják.

WLB: Budapest változatos városnak számít madárvilág szempontjából? Szerencsések vagyunk ezen a téren?

S. E.: Biztos, hogy elég változatos Budapest, ott van a Gellért-hegy, vannak parkok, Hűvösvölgy, tehát, zöldterületek. Tulajdonképpen elég sok madár előfordul itt, főleg vonulási időben.