We Love Budapest: Hogyan kezdődött a kapcsolatod a művészettel?
Gyuricza: Kerülő úton, egy vargabetűvel jutottam el a festészetig,
hiszen alapvetően pszichológus vagyok. Édesanyám halála után lelkiekben nem
voltam túl jól, egy tanárom pedig azt javasolta, hogy menjek el terápiára.
Eleinte nem volt kedvem, de végül elképesztően transzformatív, felszabadító
élmény volt kapcsolatba kerülni a művészettel. Nagyon tetszett az a fajta ember, akit így megismertem. Előtérbe került
egy olyan spontán, kreatív, felszabadult énrészem, amivel rég nem találkoztam. Borzasztóan teljesítményorientált ember
vagyok, a művészet viszont olyan, mint a gyereknek a játék, a folyamat önmagáért
jön létre. Könnyen belecsúszunk a jó állampolgár szerepbe, hogy mindig odaérjünk
időben, befizessük a csekket. Ezek nagyon fontos dolgok a társadalom működésében,
de az ember a produktivitás oltárán sokszor feláldozza magát.
WLB: Milyen képeket festesz? Milyen a stílusod, mik a témáid?
GY.: Alapvetően az összes képemen van egy centrális figura, ez tárgyiasított, nem absztrakt pop-art művészet. A háttér elveszti a fontosságát, egy
fő elemre koncentrálok. Az én témáim, valószínűleg azért, mert pszichológus
vagyok, emberek, portrék, arcok. A világon a leggyönyörűbb dolog az emberi test.
A testünk a saját paraméterein belül megismételhetetlen és önmagában tökéletes,
velünk él, hordozzuk az identitásunkat, érdekes kibontani, szétszedni,
elmondani ezt a történetet.
WLB: Meg tudnál határozni stílusokat, korszakokat a munkádban?
GY.: Tematikáim vannak, amikkel körülbelül 5 évig foglalkozom. Az első a „Hangos és közel” volt, ami a halálról szólt. Ez édesanyámhoz kapcsolódik,
és nekem is volt autóbalesetem. A művészet az egyik legjobb eszköz, hogy a
saját mortalitásoddal elkezdj foglalkozni, és úgy látom, hogy ebben katasztrofálisan rosszak vagyunk mint
civilizáció.
WLB: Hogyan folytatódott ezután a munkásságod? Mi volt a következő nagyobb témád?
GY.: Fölvettek a Független Magyar Művészek Országos Szövetségébe,
ott kellett egy bemutatkozó kiállítást csinálni. Ekkor kezdtem el foglalkozni a
szépség témájával, ennek a korszaknak a „Tulipán” címet adtam. Ott az volt a
mondás, hogy minden embernek egyéni felelőssége, hogy megalapozza a viszonyát a
szépséggel. Én azt javasolnám mindenkinek, hogy vegyen egy festményt vagy
fotót, rajzot, grafikát, és annak alapján alapozza meg ezt a viszonyt. Jók
vagyunk abban, hogy funkcionális tereket hozzunk létre, de ha azt mondom, hogy
itt van egy tér, ezt transzformáld széppé, akkor sok ember elhasal. Pedig az
ízlés interaktív folyamat, lépések és botlások során kialakítható.
WLB: A harmadik korszakodról is mesélj valamit!
GY.: Ami most folyamatban van, az az „Urbán erotika”. Bárhol,
ahol a digitális társadalom meg a modern értékek megvetették a lábukat, az
erotikus élet és a vágy válságba került. Az emberek ugyanígy, ahogy küszködnek
azzal, hogy szépet teremtsenek, küszködnek azzal, hogy a saját erotikus életüket,
az intenzitást, életenergiát, spontaneitást megéljék. Ez is egyfajta erotika.
WLB: Jól értem, hogy azt a nyitottságot nevezed erotikának, ami abban segít, hogy tudjunk, merjünk vonzódni, feloldódni?
GY.: Igen, és ezt akár egy munkahelyen is ki lehet fejezni. Erotikus
egy projekt, ha minden erődet, energiádat belerakod, mégis feltölt, energizál. Az
erotika az a képesség, hogy kapcsolatba tudjunk kerülni azzal a
kapacitásunkkal, hogy fantáziálni tudjunk.
WLB: Mi köze van ennek a művészethez?
GY.: Az a naiv megfigyelésem volt, hogy amikor itt állok a vászon
előtt, akkor megszűnik az idő, a folyamat jutalmaz engem, nem szorongok, a
jelenben vagyok. Pontosan ezek a tulajdonságok azok, amiket minden kutató a
sikeres hálószobai működés előfeltételeiként mutat be. Lelépsz a fékről, a
pillanatban vagy, és megéled az összhangot a testeddel. Ezt próbálom én
összehozni a mostani képeimen.
WLB: De miért urbán? Mit jelent ez a szó a téma elnevezésében?
GY.: Az urbanizáció negatív hatásaira utal. Beszorulunk a
városokba, és ez a túlstimulált, túlzsúfolt életmód lefojtja az erotikát, nem
tud megjelenni a kreatív spontaneitás, ami az előfeltétele lenne az alkotói
tevékenységnek. Az ember elvesztette kapcsolatát a jutalmazó, kreatív, spontán
részével, ennek a kapcsolatnak a helyét pedig átvette a szorongás.
WLB: Egyre többet hallunk arról, hogy túlzottan individuális, önző környezetben élünk, nem tudunk egymásra kapcsolódni. Mit gondolsz, ezt éljük meg a szorongásban?
GY.: Ha köztünk van egy szakadék, a szeretet zárhatja ezt, ha
feszültség van, neutralizálja azt. A szenvedély ezzel ellentétes, hiszen ebben
nagyon sokszor megjelennek negatív jegyek, féltékenység, harag, hazugság. Az
erotikát az különbözteti meg a szeretettől, hogy önző, hiszen képesnek kell
lennem kapcsolatban maradni önmagammal, miközben egy másik emberrel vagyok.
Fenyegető, hogy sok embernél a minőségi erotikus élet úgy szűnik meg, hogy az együttlétek,
akár egy romantikus vacsora során nem azon gondolkoznak, hogy a partnerük
milyen csodálatos a ruhájában, és milyen íze van az osztrigának, hanem például azon,
hogy tilosban parkoltak-e.
WLB: Mit tehetünk azért, hogy ezt elkerüljük?
GY.: Az emberek elfelejtették azt a képességet, hogy saját
magukkal legyenek, folyamatosan egy másik ember bőrébe bújva szemlélik
önmagukat, és azt próbálják kitalálni, hogy amit csinálnak, az a másiknak
működik-e. Pedig a valóságban az erotika és a művészet önző, és minél többet
habzsol az ember saját magának és lehetőséget biztosít arra, hogy kifejezze
magát, annál jobban tud kapcsolódni hozzá a másik. Például ha egy ács nem úgy
veri be a szögeket a tetőn, hogy azon gondolkozik, hogy hogyan kell tartania a
kalapácsot ahhoz, hogy megcsillanjon rajta a fény és valaki más megkívánja őt
ettől, hanem önmagáért dolgozik, élvezi a munkáját, a folyamat önmaga jutalma
lesz, akkor kialakul a flow állapot, a szemlélő pedig ezt érzékeli és vonzónak
találja, vonzónak találjuk a flow állapotban lévő embert, kapcsolódni akarunk
hozzá.
WLB: Hogyan juthatunk el ebbe az ideális állapotba? Mindenki számára adott lenne ez a lehetőség?
GY.: Szeretném, ha az lenne ennek a beszélgetésnek az üzenete,
hogy adjuk be az összes szorongásunkat a zaciba, és azon a bátorságpénzen vegyünk
egy írógépet vagy vásznat, vagy iratkozzunk be színjátszótanfolyamra, mert
mindenféle technológiai feltétel adott ahhoz, hogy az ember ki tudja fejezni
magát és önmaga legyen. Innentől tényleg csak annyi a kérdés, hogy elég bátor
vagyok-e ahhoz, hogy magamra fogadjak, a saját utamat kövessem és megírjam a saját történetemet. Én mindenkit arra biztatok, hogy fogadjon önmagára, mert más úgy sem fog.
