Koltay Anna és Turán Eszter elkészítette BP Underground című dokumentumfilm-sorozatuk negyedik epizódját, ami a budapesti rockközeget mutatja be. Vagyis ez nem teljesen igaz, hisz számos olyan ismert zenekar is szerepel a filmben, amely sosem költözött fel Budapestre – nagy erénye a kétrészes doksinak, hogy ezt a vidék vs. főváros ellentétet sem hagyja kitárgyalatlanul. De ami a legjobb a BP Underground – Rock című filmben, hogy maratoni hosszúsága ellenére végig izgalmas és érdekes marad, és ha az ember pont nem szereti annyira a rockzenét, a véleménye a végére megváltozik, és kicsit sajnálni kezdi, hogy sosem volt rocker. Öröm az ürömben, hogy annyira kimerítően tárgyalja a hazai rock múltját és jelenét a film, hogy végül már úgy érzi, ő is részt vett minden egyes pillanatában.
A rock szó hallatán a legtöbb embernek hosszú hajú zenészek ugranak be, akik elektromos gitárokat gerjesztenek, verik a dobokat és üvöltve, de minimum kiabálva énekelnek, vagányok, szabadok, kívülállók. Bár ez egy felületes és közhelyes kép, van benne igazság, miközben a rock nem csupán ennyi. A BP Underground korábbi részeihez képest a negyedik epizód kétszer olyan hosszú, ami egyfelől pont annak köszönhető, hogy amilyen egyszerű szó a rock, annyira sokszínű világot találunk mögötte, amit nem lehet másfél órában elintézni. Másfelől pedig az alkotók (Koltay Anna és Turán Eszter) is ezt a zenei közeget ismerik a legjobban, elsősorban ebben szocializálódtak, így ha éreznek szerelmet bármelyik zenei szcéna iránt is, akkor az a rock. A személyes érintettség, a téma mély ismerete szinte süt a BP Underground negyedik részének minden képkockájából. Mondjuk is ki: nagyon jó volt a korábbi három rész is, de ami igazán üt, az a friss epizód.
Az alkotókon kívül az köti még össze a négy részt, hogy az összes eddig tárgyalt zenei közeg alkotói és szereplői számára részt venni az adott szcéna történetének alakításában nem más, mint egy életre szóló ügy. Ennek rendelnek alá mindent, mert valószínűleg eleve erre voltak predesztinálva, még ha ez nem is látszott egyből a születésük pillanatában. Tisztán és egyértelműen látszik a nyilatkozókon, hogy a rock iránt őket hajtó elkötelezettség megingathatatlan és kitörölhetetlen belőlük. Nem csoda, ha az általában szőrös, nagydarab és nyers figurákkal szemben egy idő után tiszteletet kezd érezni az ember. Bár ez a korábbi részek szereplőivel kapcsolatban is így volt, de valamiért – talán az alkotók említett személyes érintettsége okán – ez az érzés itt valamivel erősebb és kézzelfoghatóbb.
A kétrészes Rock epizód elsősorban a 90-es és a 2000-es évekre összepontosít, de a sztori már a 70-es években elkezdődik, és a 2010 utáni világot is bemutatja, meg azt, hogy mi van a jelenben és mi várható a jövőben. Megismerjük a legfontosabb zenekarokat, végigjárjuk a megkerülhetetlen koncerthelyszíneket, klubokat, találkozási pontokat, fórumokat és magazinokat, zenekarokat és arcokat. Nemcsak a hivatalos, a zenei közeg alakulásának szempontjából fontos sztorikat halljuk, hanem benézünk a színfalak mögé, a turnébuszokba és a backstage-ekbe, a szereplők pedig kendőzetlenül, önfeledten, de leginkább őszintén mesélnek. Akárcsak a zenében, úgy a sztorizásban sincs mellébeszélés, a vicces történetek mellett előkerülnek a démonok is, a mocskos ügyek, vagyis a szentháromság másik két összetevője is a rock and rollon túl: a szex és a drogok. De a kétszer másfél órás dokumentumfilm azért nem egy pletykamagazin mozgó kiadása lett, a lényeg minden egyes pillanatában a zene marad. A rock pedig nemcsak zene, hanem életforma is, sőt életfelfogás, iránytű és menedék a hétköznapokban.
Emlékeim szerint a rockzenét már számtalanszor temették – ebben a filmben is elhangzik pesszimista jóslat vele kapcsolatban –, mégis az derül ki a Bp Underground friss epizódjából a néző számára, hogy a rock köszöni az aggódást, de jól van, ugyanis valójában örök és elpusztíthatatlan. Ha csak az 1990 és 2010 közötti 20 évet nézzük, akkor is azt látjuk, hogy folyamatos pezsgés uralta a színteret. Bár a filmben felbukkanó zenekarok zeneileg nagyon színes képet mutatnak, mégis mind belehúzható a rockkalapba. Pontosabban: oda húzhatók be. A helyzet 1990 előtt kevésbé változatos és jóval átláthatóbb volt ugyan, 2010 óta viszont ugyanaz látszik, mint az azt megelőző 20 évben: a rockzene szüntelen pezsgése most is jól érzékelhető. Utánpótlás pedig mindig volt, van és lesz is, pláne ha ilyen filmek születnek róla, mint a BP Underground rockzenei közeget bemutató epizódja.
Számomra a filmnek két fontos erénye is van. Az egyik, hogy kimerítően tárgyalja vidék és főváros viszonyát. Hiába Budapest volt mindig is a központ – ez persze minden zenei stílussal, sőt mindennel kapcsolatban így van, ahogy mondani szokás, „vízfejű” ország a miénk –, a rock legalább annyira vidéki dolog, mint amennyire fővárosi, sőt talán inkább az, még akkor is, ha szinte az összes zenész felköltözött Budapestre a jobb érvényesülés érdekében – persze szabályt erősítő kivételek is mindig akadnak, elég csak a Tankcsapdára gondolni. A film másik nagy erénye, hogy bár a konzervatív felfogás szerint a rock férfiműfaj, mégis bizonyítékát kapjuk annak, hogy lehetne ez másképp is. Pontosabban van ez másképp is, hisz számos erős hazai példa akad rá, és ők kapnak is egy fejezetet a dokumentumfilm második etapjában. Ezek a rockamazonok – személyes kedvencem a rekedtes hangú, férfiakat megszégyenítően vagány Tiszai Vivien dobos – semmivel sem tűnnek gyengébbnek, esetlenebbnek és kevésbé rockszerűnek, mint férfi társaik.
A BP Underground – Rock című film március 15-én debütált a Cinego felületén, ahol most is megnézhető. Sőt, aki a korábbi részeket sem látta még, most azokat is bepótolhatja, mert mind a négy rész fent van az oldalon. És nem kell finnyáskodni! Nem baj, ha nem ismered vagy szereted az adott zenei közeget, a négy dokumentumfilm élvezetéhez nem szükséges a rajongás, csak az érdeklődés és a nyitottság. Minden mást nyugodtan bízzunk csak a rendezőkre, Koltay Annára és Turán Eszterre, akik ismét tökéletes munkát végeztek. Ha eddig nem tudtad és nem értetted, milyen rockernek lenni, a film után pontosan tudni és érteni fogod, sőt kicsit még azzá is válsz – feltéve, hogy sosem voltál az.
