Két lábon a városban – Girbegurba tavaszi séta a Városligetből a Vérmezőig

Nem először mondjuk – de reméljük, utoljára –, hogy a koronavírus-járvány miatti korlátozások kevés pozitívuma közül az egyik, hogy azok is felfedezték a sétálást mint programot, akik korábban egyáltalán nem sétáltak. Ha majd az élet lassan, de biztosan visszatér a rendes kerékvágásba, akkor sem kéne ezzel az új szokásával senkinek sem felhagynia. Egyszerűen azért, mert sétálni jó. A testnek – a szervezetnek, az egészségnek – mindenképpen jó, mert mozgás. De legalább ennyire jó a séta a léleknek, a szellemnek is, mert az embernek van ideje megnézni a várost, ahol él, közben felfedezi a csodáit, kisebb-nagyobb és apró részleteit, és rácsodálkozik Budapest sokarcúságára, őrületes változatosságára. 

Amikor még kisgyerek voltam, és jártunk a nagyapámmal a piacra, előtte mindig megkérdeztem tőle, hogy mivel megyünk, mire ő állandóan rávágta: lábbusszal. A különös szót a szüleimtől is sokat hallottam. Nem tudom, manapság él-e még, de az biztos, hogy nagyon kifejező szó, és az eszembe is jutott, miközben a Városligetből induló, az Andrássy út villái mentén folytatódó, majd a belvárosban erre-arra kanyargó, onnan Budára átívelő, a Gellérthegy fái között folytatódó, a Döbrentei téren át a Vár alatti kis utcákat is érintő, majd a Vérmezőn keresztül a Déli pályaudvarnál végződő városi séta kilométereit róttuk.

Az indulás

Ha van a magyar történelemnek misztikus alakja, akkor a krónikás Anonymus mindenképpen az, Ligeti Miklós őt ábrázoló szobra pedig az alakjához kötődő mágikusságot és titokzatosságot pontosan vissza is adja. A Városligetben, a Vajdahunyad várán belül álló (ülő) szobortól indul sétautunk, de mielőtt elhagyjuk Alpár Ignác monumentális épületegyüttesét, álljunk meg a tér közepén, és forduljunk körbe a tengelyünk körül egy teljes kört. A 360 fok alatt évszázadokat utazhatunk az időben építészeti stílusokon keresztül, a román kortól a gótikán át a reneszánszig és a barokkig. Ilyen élményben azért aránylag kevés helyen lehet részünk, nem is jut eszembe hirtelen másik.

A Hősök terén keresztül az Andrássy úti sétányon folytatódik az utunk, ahol ugyan a nagy autóforgalom akár még nyomasztóan is hathat a sétálóra, ám minden anomáliát elfelejtetnek velünk az út két oldalán egymás mellett magasodó villák és paloták. Az Andrássyn jó pár ikonikus épület található: például a Hajós Alfréd tervei alapján épült, Bauhaus-stílusú Andrássy Hotel vagy a KOGART-ház, a Kodály körönd négy palotája, a Képzőművészeti Egyetem épülete, és még hosszan lehetne sorolni. Az Andrássy út 88–90. szám alatt, a köröndön magasodó neoreneszánsz MÁV Nyugdíjintézeti bérháznál (tervező: Petschacher Gusztáv) viszont érdemes megállni egy kicsit és elmerülni a ház részleteiben. Bár az épület rossz állapotban, komoran áll a kereszteződés egyik sarkán, a koszos falat szemlélve hamar észrevehetjük a lenyűgöző freskókat, melyek szinte az egész ház felületét beborítják. Reméljük, egyszer még láthatjuk teljes pompájában, megtisztítva is. 

Egy másfajta belváros, mint amit megszoktunk

Az Andrássyt a Vörösmarty utcánál hagyjuk magunk mögött, hogy aztán a szépen felújított Hunyadi téren keresztül és a vásárcsarnok épülete mellett elhaladva a Király utcában folytassuk a menetet. A 90-es évek második felében a Hunyadi tér szomszédságában laktam, ami akkor nagyon rossz hírű környéknek számított, most viszont, bő 20 évvel később, már nyoma sincs az akkori állapotoknak, talán csak a tér csarnok felőli részén álló zöldségesstandok a régiek. Ezen töprengve jutunk el a Király utca körúton túli szakaszára – elhaladunk a nagyszerű Pekáry-ház lépcsős kialakítású erkélyei alatt –, és már a bulinegyedben járunk, ahol most alig jár ember az utcákon, minden csendes és nyugodt. Szokatlan, akárcsak a Gozsdu-udvar. Ahol nemrég lépni sem lehetett, ott most alig lézeng valaki. Már-már olyan hatást kelt a hosszan elnyúló, szinte üres udvar, mint a bulinegyed születése előtti időkben, amikor azért ment keresztül az ember a Gozsdun – már amikor nyitva volt –, hogy levágjon egy jókora háztömböt és hamarabb érjen oda, ahova igyekezett.

A Deák téren keresztül a Szervita térre érkezünk, ami épp most újul meg, a legvégén járnak a munkálatoknak, már az utolsó, apró simításokat végzik. Így most kényelmesen megállhatunk, hogy körbenézzünk az eklektikus téren, ahol van minden: az 1700-as évek első felében épült templomtól a gazdagon díszített, most üresen álló szecessziós Török Bankházon át az ultramodern üveg-fém irodaházig. Fura belegondolni, hogy az 1960-as években ez volt a belváros legnagyobb, tényleg óriási tere – egészen a 70-es évek elejéig, amikor elkezdték szocialista épületszörnyekkel beépíteni a nagy részét.

A tündék, a Duna, no meg a Gellért

Utunk a Petőfi Sándor utcán keresztül folytatódik, átmegyünk a Ferenciek terén, majd megcélozzuk a belváros édenkertjét, a Károlyi-kertet, ahol egy padon ülve tartunk egy könnyű kávészünetet. Mintha csak a lelkünket legyezgetné egy csapat vidám tünde. A kávét egyébként a legegyszerűbb a park Múzeum körút felőli bejáratánál lévő Csendes Társban megvenni – az ablakon keresztül most is zavartalan a kiszolgálás. A Károlyi-kertből az Egyetem tér felé indulunk el, majd a környékbeli hangulatos kis utcákban (Képíró utca, Királyi Pál utca, Bástya utca és Só utca) kanyarogva jutunk el a Fővám térre. Átkelünk a Szabadság hídon, de a közepén természetesen megállunk. Végignézni a Dunán: kötelező! A nagy folyó és a partján elnyújtózó város mindkét irányba szemet gyönyörködtető látvány. Végül is tök érthető, normális körülmények között miért árasztják el a várost a turisták. Ha nekünk, itt élőknek sokadszorra is lenyűgöző végignézni a Duna mindkét oldalán, akkor mit szóljanak ők, akik nagyrészt először fedezik fel Budapestet?

Miután átérünk Budára, kezdődik a séta legmegerőltetőbb és egyben legromantikusabb szakasza: a Gellérthegy. Mivel itt aztán lehet bolyongani kedvünkre, sőt kicsit még el is tévedhetünk, ha akarunk, tőlünk függ, hogy mennyi időt szánunk rá. Az biztos, hogy már maga a vadregényes park is kínál bőven látnivalót, de ha ez nem lenne elég, akkor a Gellérthegy bármely pontjáról bámulatos panoráma nyílik a városra. A Sziklatemplom után eggyel feljebb megyünk, a kereszthez és az épp virágzó cseresznyefához, majd tovább a Szabadság-szoborhoz, a Citadellához – és aztán tényleg tőlünk függ csak, hogy kipipálunk-e mindent a hegyen, és megyünk tovább a Filozófusok kertjébe, a Kilátókő-szoborhoz meg kifeküdni a réten a fűbe. Egy biztos: az Erzsébet hídnál leereszkedünk a hegyről a Döbrentei térre. Ott összemosolygunk Sissi szobrával, majd a Duna-part rövid érintésével a Döbrentei utcába érünk, ahol felfedezünk egy titkos átjárót, a Hegedűs közt. Ezen keresztül az Alexandriai Szent Katalin-templom előtti, névtelen térre jutunk, ami bár tenyérnyi, de annyira hangulatos, hogy első pillantásra leveszi az embert a lábáról. Legszívesebben sátrat verne a terecske közepén.

Mint azt a Gellérthegy esete is mutatta: Budát nem lehet mászás nélkül megúszni. Ha az ember a Vár melletti utcákon akar sétálni, akkor ismét hegymenet áll az útjába. Persze ezen a pontján a sétának már meg sem kottyan egy újabb felfelé vezető út, pláne hogy a Lovas úton, ahova becsatlakozunk, bőven akad látnivaló. Jutalom a mászás végén: az út egyik oldalán a Vár ékei (például Murád pasa vagy Veli bej tornya, illetve az Esztergomi rondella) állnak, a másikon pedig Bauhaus-lakóházak meg szépen felújított műemlék villák. 

Sétánk utolsó állomása a Vérmező, ahova a Logodi utcán keresztül érkezünk le. A hatalmas park egykor szomorú történelmi esemény, a jakobinus összeesküvők kivégzésének színhelye volt – a nevét is innen kapta –, ma viszont a béke szigete. A szépen rendezett, hatalmas parkon keresztülsétálni igazán pihentető érzés – pláne úgy, hogy ez a többórás, maratoni sétánk levezető szakasza. A Déli pályaudvar robusztus, brutalista épülete a Vérmező szélénél úgy állja utunkat, hogy már az is jelzi, innen tényleg nincs tovább. Sétánk végére értünk. De addigra talán az erőnk is elfogy és a látnivalókkal meg az élményekkel is tele leszünk.

Cikkünk megjelenését a Skechers támogatta.