„A vadállatok titkolják a végsőkig, ha rosszul vannak” – Interjú dr. Sós Endrével, a Fővárosi Állatkert főállatorvosával

We Love Budapest: Hogy néz ki egy átlagos munkanapja az Állatkertben?
Dr. Sós Endre: A reggeli viziten körbemegyünk az állatházakban, a folyamatban lévő kezeléseket átbeszéljük, lebonyolítjuk, ellenőrizzük, beszélünk az ápolókkal, adódott-e valami probléma; például a kuszkusznak hasmenése van, a kazuár sántít, a Cebu-szigeti disznó nehezebben mozgott az elmúlt napokban. Ez 2-3 órát tesz ki általában az állatorvosi teammel, amiben velem együtt két állatorvos, asszisztensek, technikusok dolgoznak. A mai nap speciális volt, mert kora reggel állatszállításunk is volt, Németországba vittek vízidisznókat. Továbbá minden napra oszt feladatot a mentőmunka, ami a missziónk: mentett, védett hazai állatfajokat fogadunk, kezelünk, és az a célunk, hogy visszajuttassuk őket a természetbe. Évente 2000-2200 állatot látunk el ebben a formában, minden napra jut legalább egy sürgős, klinikai eset.

Pont azelőtt, hogy elkezdtük volna az interjút, egy természetvédelmi szervezet behozott egy gyöngybaglyot és egy egerészölyvet Zala megyéből. A gyöngybaglyot vélhetően elütötték, idegrendszeri tüneteket mutatott, röntgeneztük, vért kellett venni tőle; az egerészölyv lábproblémára kapott kezelést, egy rehabilitációs röpdébe került, pár nap múlva szabadon engedhető lesz. Ma a reggeli kör része volt a jegesmedvetréning is, ami azért érdekes, mert néhány hónapja új jegesmedve érkezett hozzánk Franciaországból: Taiko. A tréningje arra szolgál, hogy változatossá tegye a mindennapjait, de van orvosi vonatkozása is, hogy az állat együttműködjön velünk, és apró kéréseinket a jövőben bódítás nélkül teljesítse. A mai napon végre sikerült vért venni Taikótól. Az elmúlt hetekben arra treníroztuk, hogy miközben különböző finomságokkal etetjük, kidugja a mancsát a speciális rácson, és hagyja, hogy megszúrjuk az ujjai közt lévő vénát.

WLB: Minél nagyobb testű egy állat, annál komplikáltabb tud lenni állatorvosi szempontból?
S.E.: Nem feltétlenül. Az is gond lehet, ha egy állat nagyon pici, mert nehéz diagnosztikai vizsgálatokat végezni. Minden állatnak megvan a szépsége és a nehézsége, a nagyméretűeknél nehéz kilogisztikázni az altatást, mert nem mindegy, melyik oldalára dől el. Egyszer fogászati beavatkozás történt egy elefántnál, amihez a tűzoltókat is kihívtuk, arra az esetre, ha rossz oldalára dőlne, és a beteg foga kerül alulra. Persze Murphy törvénye alapján így történt, meg kellett fordítani. De nem mindig jelent nagy gondot a nagy állat, az orrszarvúinktól minden gond nélkül tudunk vért venni, az oroszlánfókák is együttműködnek velünk. Vannak pici állatok, akiket méretük ellenére is nehéz kezelni: a karmosmajom például 1 kiló alatti, de elég stresszérzékeny, nem szereti, ha megfogják, és egy egyszerű vizsgálatnál, vérvételnél is bódítani kell.

WLB: A bezártság mennyivel okoz több egészségügyi problémát az állatoknál, mint ha a szabadban élnének?
S.E.: Az állatkerti tartásnak előnye és hátránya is van. Előnye, hogy az állatok folyamatos kontroll alatt állnak, biztosan kapnak megfelelő mennyiségű és minőségű takarmányt, nincsenek paraziták, ragadozók. Jóval hosszabb ideig élnek, mint a szabadban élő társaik. De az állatkerti lét miatt nyilvánvalóan egy csomó mindenre oda kell figyelnünk: a hosszabb életből fakadóan olyan ízületi problémák, daganatok alakulhatnak ki náluk, amelyek természetben élő társaikra az alacsonyabb élettartam, természetes kiválasztódás miatt nem jellemzőek. Ezekre itt megfelelő módon fel kell készülni. Továbbá megfelelően gazdaggá, változatossá kell tenni az életüket: megpróbáljuk lemodellezni azokat a folyamatokat, amik a szabad környezetben történnek. Ha egy állat a természetben elhagyná a szülői köteléket, akkor az állatkertben is meg kell ennek történnie, máskülönben agresszió alakulhat ki. Ezekre a „finomságokra” a napi munka során oda kell figyelnünk.

WLB: Gyakran bukkannak új esetekre egy vizit során?
S.E.: Nem feltétlenül. Nemcsak beteg állatokról szól a vizit, különböző preventív beavatkozásokat is el kell végezni. Vakcinázunk, féreghajtunk, szűrővizsgálatokat végzünk. Közel 10 ezer egyedből és 900 állatfajból áll a budapesti állatkert állománya, és folyamatosan változik – a bejövő állatokra pedig szigorú karanténozási szabályok vonatkoznak. A mai vízidisznó-szállítás azért volt szükséges, mert ha a 2019–2020-as szaporulatot megtartottuk volna, komoly agresszió alakult volna ki.

WLB: Van olyan állatuk az Állatkertben, akit vissza lehetne engedni a természetbe?
S.E.: Nem igazán. Pontosabban: léteznek ilyenek, erre volt is példa a tavalyi évben. De a nálunk lévő állatok sok-sok generációs állatkerti állományokból származnak, ha visszakerülnének a természetbe, elpusztulnának, nincsenek rá felkészítve, és a visszaengedéskor veszélyeztethetjük is a természetet a genetikailag nem feltétlenül odavaló egyeddel. Viszont a tenyészprogramok egyik célja, hogy ha szükség van rá, vissza tudjunk juttatni bizonyos veszélyeztetett fajokból a természetbe. Ez felkészítést igényel. Például az elmúlt években a dardzsilingi állatkert olyan programon dolgozott a vörös pandákkal – akiket mi is tartunk –, amiben európai állatkertekből származó egyedek utódait visszatelepítették az élőhelyükre. Ők már a dardzsilingi tenyésztelepeken nőttek fel, olyan körülmények között, ami a dardzsilingi hegyekre jellemző. Nagy hírverése volt annak is, amikor a mi budapesti tarvarjúfiókáink tavaly év végén Spanyolországba utaztak. Előbb egy rehabilitációs röpdébe kerültek, ami olyan, mint egy edzőtábor az olimpia előtt. Februárban nyitják ki az ajtaját, visszakerülnek a természetbe.

WLB: Milyen súlyosan veszélyeztetett fajok élnek jelenleg Budapesten?
S.E.: Több is van. A tenyészprogramok száma körülbelül 70, és ezek különböző természetvédelmi státuszúakat foglalnak magukban. Van, aki a természetből már eltűnt, vagy nagyon nagy bajban van, például a tarvarjú, melynek vadon élő, szaporodó állománya csak Marokkóban maradt fenn. A mhorr gazella már kihalt a szabadban, állatkertek tartják fenn a fajt, úgy, hogy megpróbálják visszatelepíteni. Nálunk is született kettő példány tavaly, ők a tenyészprogram keretében a párizsi állatkertbe utaznak hamarosan. De ott vannak a nyugati síkvidéki gorilláink, a szumátrai orangutánjaink. Nem áll adat rendelkezésre, csak feltételezzük, hogy az aranyhasú mangábé is bajban van: Kongóból származik, szabad természetben kevés adat áll fenn a megfigyeléséről, de veszélyezteti a nagyméretű esőerdő-pusztítás és a dzsungelhúsválság is. Sajnos bizonyos országokban cipősdoboz méret fölött minden, ami mozog, konyhaasztalra kerülhet.

WLB: 2007-ben először született mesterséges termékenyítéssel déli szélesszájú orrszarvú a világon, itt, Budapesten. Azóta született még egy ilyen bébi. Ezeknek a sikereknek mi a jelentősége világviszonylatban?
S.E.: Az orrszarvútülök iránti igény hatalmas, és Afrikában már csak két faj, a déli szélesszájú és a keskenyszájú orrszarvú maradt fenn. Az északi szélesszájú orrszarvú sajnos a szemünk láttára tűnt el az elmúlt két évtizedben. Az itteni eredmények részben az akkor még élő néhány északi szélesszájú fenntartását is szolgálták. Akkor ez meghiúsult, csupán két élő egyed maradt Kenyában, egy cseh állatkertből kerültek oda. De a napokban volt hír, hogy kutatók északi szélesszájú-embriókat hoztak létre a két megmaradt állatból kinyert petesejtekből és egykori bikák lefagyasztott spermáiból. Ha a technológia odajut (márpedig igen gyorsan, hónapról hónapra fejlődik), ezeket az embriókat be lehet ültetni déli szélesszájú orrszarvúanyákba, és kvázi újra lehetne kreálni a fajt. Ebben a programban a budapesti állatkert is részt vesz, komoly sikereket értünk el a németekkel karöltve.

WLB: A ketrecek előtt sétálva mindig eszembe jut, hogyan érezhetik magukat a rács túloldalán az állatok. A testi bajok elhárítása mellett külön foglalkoznak a lelkivilágukkal?
S.E.: Az említett tréningek, a környezetgazdagítás alapvető része a munkánknak, megelőzi az unalmat, a megbetegítő viselkedésformákat. Mindent megadunk az állatoknak, hogy a környezetük hasonlítson ahhoz, ami a természetes élőhelyükön előfordul. Egy egyszerű példa: ha a legfinomabb falatokat tányérban rakjuk eléjük oda, a nap fennmaradó része kóros viselkedéssel telik, de ha elrejtjük különböző helyekre, szétszórva a kifutóban, akkor egész nap keresgéléssel, kutatással töltik az idejüket, és ez hozzájárul a mentális jólétükhöz. A játék is hozzátartozik ehhez, például a fókáknál elsősorban az állatok jóllétét szolgálja a bemutató.

WLB: 1995 óta dolgozik az Állatkertben. Hányszor került életveszélybe?
S.E.: Nem sokszor, szerencsére. Alapvetően óvatos duhajok vagyunk. Előfordult párszor, hogy rosszul mértünk fel egy szituációt, és nagyobb baleset is lehetett volna belőle. Életem legveszélyesebb helyzetéről mindig azt hiszik, hogy egy jegesmedvével vagy valamilyen ragadozóval esett meg, pedig történetesen egy zebra volt, akit nem szokás fenevadnak gondolni. Egy állatszállító járműbe akartuk beterelni, kapott bódító injekciót, hogy megnyugodjon, majd az ápoló és én bementünk az istálló belső bokszába, és terelőlapokkal megpróbáltuk betessékelni a járműbe. Az injekció nem volt olyan hatékony, mint gondoltuk, a zebra átugrott a terelőlapokon, onnantól kezdve velünk volt egy légtérben, és nagyon nem örült nekünk. A hátsó lábával próbált bennünket agyonrúgni. Mindketten felkapaszkodtunk egy szénarácsra, de ő a két mellső lábára állva azon dolgozott, hogy lerúgjon minket onnan. Szerencsére a többi kollégának volt lélekjelenléte, áthívták egy szomszédos bokszba. Nem volt egy jó élmény. Egyszer-kétszer még előfordult, hogy egy állat felébredt az altatásból, de sikerült uralni a szituációt. Az ilyesmi mindig emberi hiba eredménye.

WLB: Szokás mondani az állatorvosi szakmáról, hogy jó fizikai állóképességre van szükség, mert például egy szarvasmarha elléséhez kell az erő. Ez igaz?
S.E.: Érdemes fittnek lenni, de nem arról van szó, hogy erőemelésben kell teljesítményt nyújtani. A vadállatoknál adódhatnak azért bizonyos szituációk. Most eszembe jutott egy másik példa: egy orrszarvúaltatásról. Nehéz megítélni a bódultsági fokot, csak érintéssel megy, az állatorvos megy be először hozzá. Egyszer rosszul mértem fel a helyzetet, és az orrszarvú felébredt. Elkezdett kergetni; az volt a szerencse, hogy elég nagy térben voltunk. Elkezdtem futni, és egy elég magas rácsot át tudtam ugrani. Mondta az ápoló, hogy: doki, ez szép ugrás volt. Nagyon figyelünk, hogy ilyen ne forduljon elő, alapvetően nem az ilyen esetek a jellemzőek.

WLB: Mi a legélvezetesebb része a munkájának? Mikor megszületik egy kölyök?
S.E.: Sok része van, a születés is ilyen, de az a legélvezetesebb, ha nem kell semmit se csinálni, és minden megy a maga útján. De nagyon jó érzés, ha a mentőmunka során egy vadon élő állatot sikerül megmenteni, visszajuttatni a természetbe, és hozzájárulhatunk a természet védelméhez.  

WLB: Felnőtt emberektől nem szokás már ilyesmit megkérdezni, de az Ön esetében joggal tehetünk kivételt: van kedvenc állata?
S.E.: Az állatfajok közül nagyon szeretem a vastagbőrűeket és a madarakat. Az orrszarvúakkal való munka a szívem csücske, de az elefántokkal is sokrétű a munka. A madarak szerelem és hobbi is, főleg a mentett madarak. Az állatkertben van egy-két nagyon különleges állat, nagyon nagy karakter és fazon, például Asszám, az elefántbika vagy Chuij, az orangutánhímünk. Róla van egy régi történetem. Meg szokták kérdezni, hogy viszonyulnak az állatkerti állatok az állatorvoshoz; nos, leginkább utálják. Fogalmuk sincs arról, hogy segíteni akarunk, azt látják, hogy beléjük szúrunk egy tűt, vagy valami kellemetlen dolgot akarunk tőlük. Chuijnak 16 évvel ezelőtt volt egy életmentő hasi műtéte. A műtét másnapján lábadozott, hallgattam a hasát, vannak-e bélhangjai, és ő eltolta a fonendoszkópot. Elkezdtem neki magyarázni, mint egy gyereknek, hogy segíteni akarok neki, nem fog fájni. És hagyta, hogy megvizsgáljam. Ő volt az egyetlen olyan állatkerti állat a pályafutásom alatt, akivel kapcsolatban az volt az érzésem, hogy megértette, amit mondok neki. Átszakadt a gát, kialakult egy beteg-orvos kapcsolat, és tudta, hogy én azért vagyok ott, hogy segítsek.

WLB: Említette az interjú előtt, hogy ma visznek MR-vizsgálatra egy madarat. Az ilyesmi mindennapos?
S.E.: Az egyik kea – egy Új-Zélandon élő papagáj – néhány napja idegrendszeri tüneteket mutat, őt kell MR-re vinni. Az Állatkertnek is van egy jól felszerelt állatkórháza, de ez a vizsgálat külön eszközt és specialistát igényel, amit egy külső, állatok MR-vizsgálatát lehetővé tevő diagnosztikai központ biztosít csak. Egy ilyen vizsgálatnak komoly logisztikája van, el kell szállítani az állatot a megszokott környezetéből, és el is kell altatni a mozdulatlansághoz. Az ilyesmi ritka, körülbelül havonta fordul elő, ez az első az idei évben.

WLB: Biztos nagyon nehéz lehet szembesülni a munkája során veszteségekkel.
S.E.: Igen, és ennél a kérdésnél fontos beszélni az állatápolókról, ők azok, akik a legtöbb időt töltik az állatokkal, és észreveszik, ha valami gond van. A vadállatok titkolják a végsőkig, ha rosszul vannak, a vadonban se jó felhívni a figyelmet arra, hogy valaki beteg, gyenge. Az ápolóknak nagyon komoly érzelmi kötődésük van az állataikhoz. A komodói varánuszról nem az jut eszünkbe, hogy otthon babusgatnánk, pedig hihetetlen értelmesek és ragaszkodóak, felismerik az ápolóikat, és nekik sokkal több mindent megengednek, mint egy kívülállónak. A napokban az egyiknek picit rosszabb volt az étvágya, vért kellett venni tőle és ultrahangot csinálni. Volt olyan ápoló, akinek megengedte, hogy lefogja éber állapotban. Egy ilyen állat elvesztése az ápolót és az állatorvost is megviseli.

WLB: Ön milyen állatokat tart otthon?
S.E.: Jelenleg nem tartok, kisgyerekeim vannak, akikkel nagyon sokat kell foglalkozni. De a családban vannak kutyák, macskák, hüllők, korábban nekem is voltak madaraim, hüllőim, a gyerekeimnek rágcsálói. Most nem azért nincsenek, mert nem szeretnék, hanem mert az életformám nem engedi. Az állattartás felelősséggel jár, időt igényel a gondozásuk, és az is, hogy élvezzük is a velük töltött időt – időből pedig nekem elég kevés van.

WLB: Nemrég az Európai Állatkerti és Vadállatorvosok Szövetségének elnökévé választották. Mit végez ez a szervezet, milyen feladatai lesznek a jövőben?
S.E.: Napi szinten ad majd feladatokat nekem, ez Európa legnagyobb, 600 főt számláló szervezete. Fő célja, hogy az állatkerti és a vadállatorvosokat segítse a vadállatok gyógyításában, segítse a vadvilág fennmaradását. Szakmai továbbképzéseket, mentorálási programokat, konferenciákat szervezünk, együttműködünk más nemzetközi szervezetekkel, munkacsoportjaink egy része szakanyagokat hoz létre, lobbitevékenységet folytat Brüsszelben, ha állatkerteket érintő jogi szabályozást tervez. Két évre szól a megbízatás, izgalmasnak ígérkezik.