Aki csak cél nélkül sétálgatott a Ligetben, mondjuk 5-7 évvel ezelőtt, és véletlenül belebotlott ebbe az épületbe, úgy érezhette, igazi elfeledett kincsre talált. A vadregényes, omladozó, de még megviselten is színpompás épület romos állapotában is lenyűgöző volt. Aztán pár nyárral ezelőtt a Kertem terasza ölelte körbe, ilyenkor a nyáresti fröccs mögül pillantgattunk fel az épületre, amely az 1885-as Országos Általános Kiállítás óta elég sok változást megélt.
Pfaff Ferenc eredetileg a Műcsarnoknak tervezte, de a kiállítások hamar kinőtték, így amikor elkészült az új épület a mai Hősök terén, a Városligetben Fővárosi Múzeumot rendeztek be 1936-ig, de ez is inkább raktárhoz hasonlított a hely szűke miatt. A világháború után a Művészeti Alap költözött be, ekkor a födém megbontásával szobrászműhelyt, majd a 60-as évek elején irodákat alakítottak ki, és a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat székhelye lett.
A rendszerváltás után a Művészeti Alap jogutódjaként létrejött Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány tulajdonába került az épület, de egyre jobban kiütközött a probléma, ami már a 19. században is beárnyékolta a helyet: raktárnak vagy irodának túl szép, turistalátványosságnak túlságosan kieső és rejtett, múzeumnak meg túl kicsi.
A 2017-ben a Liget Budapest Projekt keretében indult felújítás célja, hogy kitörjön ebből az ördögi körből, de hatalmas kérdés, hogy az új funkciókkal – az elegáns, nosztalgikus felhangokat meglovagló és a legboldogabbnak gondolt kor megélését egy az egyben ígérő kávéház és (egyelőre) a Liget történetét bemutató interaktív kiállítás elég lesz-e ehhez. Persze az sem elhanyagolható, hogy az egykori Olof Palme Ház csak egy apró szeglete annak a hatalmas átalakításnak, ami most zajlik a Városligetben – a fő problémát jelentő elszigeteltségének jó eséllyel véget vet a körülötte kiépülő múzeumi negyed felhúzása.
Az épületet megközelítve, ami körül még nagyban zajlanak a munkálatok, az első, ami feltűnik, hogy a főbejárat visszakerült az eredeti, Hermina út felőli oldalra, ahol évekkel ezelőtt még a rámpás gazdasági kijárat volt, valamint itt terül el a több különleges fajtát is felvonultató rózsakert is a Zsolnay-díszkúttal.
Az épület külső homlokzatának restaurálása valóban példaértékű lett, ugyanaz a csapat dolgozott rajta, akik a Szépművészeti Múzeum Román Csarnokát is helyreállították.
Szinte a csodával határos módon a díszítő elemeknek a 95%-a megvolt valamilyen formában, vagy a helyükön maradtak, és „csak” megrongálódtak, vagy ha le is potyogtak, egy ismeretlen egykori dolgozónak hála – aki évtizeden át szedegette össze a lepotyogó darabokat, és vitte fel a viszonylag védett padlásra – megmaradtak. A Zsolnay-gyár is partner volt a felújításban, így amit pótolni kellett, azt az eredeti mintakönyvek alapján a korabeli technológiai eljárásokkal sikerült előállítani. Fontos szempont volt, hogy a kerámiák megóvása érdekében a díszítőelemeket – ha erre lehetőség van – ne sokat mozgassák, hanem az eredeti helyükön restaurálják. Így a helyszínen mintegy 2000 elemet újítottak fel, további 2500-at a külső restaurátorműhelyben.
Érdemes az épületre úgy is tekinteni, hogy a neoreneszánsz épület díszítése a pécsi manufaktúra hazai első nagy „dobása” volt, mert bár az 1880-as évek közepén Bécsben vagy Párizsban már ismertek voltak, a Monarchiában, főleg Budapesten még nem akadt sok megrendelésük. Az épületen izgalmas részleteket fedezhetünk fel, nemcsak a reneszánsz motívumok és a középkori templomokat idéző faunfejek vagy perzsa szárnyas oroszlán bukkannak fel, de a milói Vénusz miniatűr mása és egyiptomi nőalakok is feltűnnek, valamint Raffaello, Michelangelo és Leonardo da Vinci arcképe is látható.
Ha kint kibámészkodtuk magunkat, bent az előtérbe érve abba a központi térbe jutunk, amelynek a helyreállítása a tagozatokkal és díszítésekkel az eredeti formában történt meg. A felújítást vezető építész Nagy Csaba volt, aki nem mellesleg a Párisi udvar vagy a Palatinus felújítását is végző Archikon építésziroda tagja is, így már meg se lepődünk a felújítás igazán magas színvonalán, ami maximálisan megfelel a modern kor követelményeinek is.
Jobbra a Zsolnay-kávéház nyílik majd, amely az art déco-s elemekkel, karakteres színekkel és felnagyított modern Zsolnay díszítésekkel visszafogottan elegáns, de végső karakterét majd a még hiányzó berendezéssel együtt nyeri el. A felülvilágítóval, mind a két irányba áttört falakkal és a ligetre nyíló hatalmas ablakokkal nagyvonalú teret alakítottak ki, ahonnan a teraszra is kisétálhatunk majd.
Balra nyílik a kiállítás, amely jelenleg a Városliget történetét dolgozza fel. Itt a hangsúly azon volt, hogy főként a gyerekek számára élvezetessé tegyék, a rengeteg interaktív eszköz, meg eleve a látogatói ipad is ezt a célt szolgálja. Vannak jól sikerült elemei, mint a föld alatti kocsi a korabeli filmrészletekkel, de ötletesnek mondható a 3D-s mesekönyvszerű installáció is.
Ám vannak kérdésesebb elemei is, mint a történelmi tényeket lényegesen leegyszerűsítő 89-es, Nagy Imre újratemetése körüli rész, ahol a jelenlegi miniszterelnök nimbuszát építő, az oroszok kivonását követelő részből kimarad, hogy régen tudott az akkor már létező egyezményről, hogy a szovjet csapatokat kivonásáról már döntöttek is, az aktuálpolitikai üzenet és narratíva elég zavaró, főleg egy ilyen kiállításon. Az előzetes ígéretek szerint 2020-ra egy Budapest „aranykorának” tartott, millennium környéki fejlődést bemutató, átfogóbb tárlat nyílik majd itt.
Az épület egyik legfotogénebb eleme az alagsorba vezető, rézlapokkal burkolt csigalépcső. Nemcsak a fogadótérbe illeszkedik tökéletesen, de a fekete-fehér terazzóval burkolt alagsori részből is kiragyog, és tökéletes példája a letisztult, modern, funkcionalitás találkozásának a historikus épülettel. A lenti részen kaptak helyet a kiszolgálóhelyiségek és mosdók, a női részen külön pelenkázó szobával, és egy vetítő- és múzeumpedagógiai oktatóterem is ide került.
A Millennium Háza – a kávézó és a kiállítás is – október 26-án, az iskolai őszi szünet első napján nyitja meg kapuit a nagyközönség előtt. Összességében a felújítás tényleg méltó módon és nagyvonalúan sikerült, az épület külső-belső megújulása szakmailag is minőségi munka, csak remélni tudjuk, hogy minden korábbi nehézség és a funkciója körüli heves viták ellenére a 21. században képes lesz arra, hogy beváltsa a hozzá fűzött reményeket, és bekapcsolódjon a város kulturális vérkeringésébe.
