Irodalmi karácsony – 10 szuper könyv, ami kiragad a valóságból

Bartók Imre: Lovak a folyóban

Az idei év egyik legszürreálisabb olvasmánya ez a majdnem 400 oldalas regény, a hosszúsága viszont senkit ne tartson vissza az olvasástól, mert olyan sok síkon játszódik a cselekmény, hogy a legutolsó szó, ami eszünkbe juthat róla, az az unalom. Téli délutánokhoz vagy lusta reggelekhez ideális társaság Bartók Imre könyve, és szinte biztosak vagyunk benne, hogy már az 50. oldal környékén eljuttok odáig, hogy az olvasásélményeteket elkezdjétek kibeszélni másokkal. Eleinte élesen elkülönül a reális és az irreális, de ahogy egyre mélyebbre haladunk a szövegtengerben, úgy hatalmasodik el a lázálom és az őrület. Van itt minden: szórakoztatás, krimi és thriller meg valami igazán furcsa sci-fi-szerűség, egy képzelt vagy kreált univerzum. 

A Lovak a folyóban elbeszélője egy megkeseredett író, aki megírta fő művét, ám a befogadás sajnos nem úgy sikerült, ahogy elvárható lett volna: senki nem olvassa a művét, vagy ha mégis, akkor pár oldal után feladják. És még a házassága is zátonyra futott. A hasonlóan depresszív és kilátástalan alaphelyzetek persze ismertek a kortárs magyar irodalomban, de Bartók innen a teljes szürreálba vágtat. Míg az elején az egymás barátainak és követőinek díjakat osztó írótársadalom és az őket piedesztálra emelő kritikusok karikírozása zajlik, addig egyszer csak azt vesszük észre, hogy valahol mi is ott vágtatunk a szerző mögött a lovon. A könyv folyamatos mozgásban tartja az agyat, telis-tele van megfejtésre váró részletekkel és utalásokkal, de az is éberen tart minket, ahogy próbáljuk dekódolni, vajon a valós vagy a képzelt világban járunk-e, és éppen ki lehet az őrült szerepében.

Háy János: Mamikám

Háy János az a szerző, aki lényegében teljesen mindegy, hogy elbeszéléseket vagy regényt ír (vagy néha verset), szavai, mondatai a mélyből jönnek és a mélybe mennek. Ő az, aki még a fájdalomban is megmutatja, hogy mi a szép, és még arra is képes, hogy amikor már nagyon a föld alatt vagyunk, akkor a kemény sorokat humorral oldja fel. A Mamikám szereplői nemcsak az ország peremvidékén élnek, de ők maguk is margón vannak: nem beszélünk róluk, vagy csak nagyon keveset, és nem mindig jó értelemben. 

Egy épphogy felnőtt cigány lány szemén keresztül látjuk és próbáljuk megérteni azt a világot, amiben élnek és amiből nem is olyan egyszerű kitörni – ha lehet egyáltalán. Az elbeszélő megpróbál szakítani mindazzal, amit a társadalom bélyegként ráaggat, és szeretne beilleszkedni, szeretne máshogy működni, de a lelkében mély gyökeret vert mintázatok nehezen engedik el. Rövidsége ellenére nem könnyű olvasmány: sírni fogunk, dühösek leszünk, veszekedni fogunk a szereplőkkel, miközben az érzelmi hullámvasúttól a lelkünk egy kifacsart ronggyá válik, de ezt a regényt képtelenek leszünk letenni a kezünkből, mert egyszerűen nem ereszt. 

Dunajcsik Mátyás: Víziváros

Szerelembe esni bárhol lehet, metrón, villamoson, a Lánchídon, a Hatvany-villa előtt vagy akár a Francia Intézet melletti kávézó teraszán – ahogy a Víziváros elbeszélője, egy deszkás bölcsész is az utolsó két helyszínen esett bele visszavonhatatlanul egy rejtélyes francia lányba. Ha csak ebből az egy szálból állna a történet, könnyen lehetne belőle giccs is, de Dunajcsik elég jól keveri a cselekményt, úgyhogy több ez puszta love storynál. Itt van a 2000-es évek Budapestje – valójában csak a Víziváros –, egy gyermekkorban elszenvedett trauma, egy Párizst is megjárt rejtély meg a tündérmesékbe illő lények, akik a régmúlt századok legendáiról mesélnek. 

Annyi szálon és idősíkon fut a mese, hogy néha nem biztos, hogy összeáll, miről is szól valójában, de ettől még nagyon is élvezhető, ahogy keveredik a valós és a kitalált várostörténet, a legendák, a Duna mitikus lényei meg a szerelem. Mindezt pedig valójában a Víziváros köti össze, ahol ugyanúgy rejtélyek hada várja az olvasót, de itt már bőven túllépünk a várostörténeten: a valós származás, eltitkolt szerelmek és kalandok ugyanúgy felsejlenek a Duna hullámai között, mint az aktuálpolitika.

Gazda Albert: Leningrád

Az elmúlt években már többször belefutottam olyan könyvekbe, amiknek a borítója vagy a fülszövege sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint a könyv maga. Ez legtöbbször akkor fordult elő, amikor egy olyan szerzővel próbáltam megtalálni a hangot, akitől még nem olvastam semmit, esetleg még nem is hallottam róla. Gazda Albertnél viszont a helyzet az, hogy nemcsak a könyvborító és a leírás jó, hanem a regény is. Egyszerre vicces és komoly, gyermekded és felnőttes, szomorkás és derűs. Miközben a felszínen egy kárpátaljai kisváros mindennapjait látjuk, meg azt, hogyan élik/élték meg az emberek a határon túli magyarságot, hogy hol Csehszlovákiához, hol a Szovjetunióhoz tartoznak, miközben megmaradnak sajátosan magyarnak. Az eggyel mélyebb réteg viszont már egy fiúról szól, aki ebben a sehová sem tartozó világban kisgyerekből kamasszá válik, megismeri a barátságot, az elválást, a pofonokat, egyszóval az életet. Nincs itt felesleges mondat, sem idősíkok közötti cikázás, csak a – néhol zsörtölődő – gyermek szemszöge és az egyszerű történetmesélés, ami miatt valahogy még a kirekesztettség, a kisebbségi helyzet is könnyebben befogadható. 

Gerlóczy Márton: A katlan (Fikció 1.)

Identitásthriller, non-fiction-regény, különös családtörténet. Kik vagyunk valójában, mennyiben határozza meg személyiségünket, cselekvéseinket és saját létezésünket a származásunk? Mi történik akkor és mit kezdhetünk azzal a helyzettel, amikor kiderül, hogy amit eddig magunkról és a családunkról tudtunk, hittünk, az nem teljesen igaz? Hogyan építsük fel identitásunkat újra és újra? Megannyi kérdés, amikre egyáltalán nem biztos, hogy a könyv megadja a választ, de az biztos, hogy egészen hosszú gondolatláncot indít el bennünk. Aki szereti a nyomozást, a megfigyelést, az elemzést meg az összegabalyodott szálak kibogozását, annak biztosan bejön majd ez a regény, ahol DNS-eredményekre várunk, levéltárakban és a rokonaink visszaemlékezéseiben kutatunk. 

A kutatásnál persze sokkal többről szól: az énről, a folyamatos önmarcangolásban élő személyről, akinek mintha arról szólna az élete, hogy bizonyos évtizedenként újra kell teremtenie, építenie és megértenie önmagát, mert rajta kívül álló okok miatt az identitása mindig széttörik. Miközben egy több generáción átívelő apa-fia (meg nagyapa, dédapa) kapcsolat feldolgozását és önmaga működését is próbálja megérteni az elbeszélő, az olvasót addig is elviszi Szicíliába meg a század eleji vagy épp a 80-as évekbeli Budapestre. 

Babiczky Tibor: Szapphó-paradigma

Néha azt hisszük, hogy verseket könnyű olvasni, pár perc az egész, és már mehetünk is tovább a következőre. De ez valójában nem igaz. A líra ugyanúgy megdolgoztat bennünket, mint a próza, sőt, sokkal több a megfejtésre váró és elgondolkodtató szókép és mondat, amihez akár többször is visszatérünk. Babiczky Tibor verseskötete valamennyire egy véletlennek köszönheti létrejöttét: a szerző besétált egy antikváriumba és talált egy kihagyásokkal teli görög–magyar Szapphó-kiadást. Ebből indult meg az a kísérlet, aminek eredménye lett a Szapphó-paradigma kötet: a hiány kiegészítése, újrafordítások, újraértelmezések és a vágy, hogy megismertesse, közelebb hozza ezt az antik költőt a 21. századi olvasóhoz. A kötetet lapozgatva egyébként olyan egyetemes témákról olvashatunk, mint a szerelem, az intimitás, az élet és a halál, de még izgalmasabbá teszi mindezt a versek között felbukkanó, az antikvitásból merítkező illusztráció.

Ivan and the Parazol: Budai novellák

Érdekes vállalkozás újraértelmezni egy teljes lemezt, de nem úgy, ahogy, mondjuk, Ryan Adams tette Taylor Swift 1989 albumával, hanem a dalokból, a dalokhoz, a zenéhez és a már kész szövegekhez írni teljesen új szövegeket. És mindezt nem zenészek, hanem írók teszik. Aki ismeri a Rájátszás-projektet, annak valamennyire ismerős lehet ez az ötlet, de a Budai novellákban azért másról van szó. 

Itt van ez a 10 számos Budai Pop lemez, mindegyik dal külön világ, de mivé válnak ezek a hangok, ha 10 kortárs szerző elvesz egy-egy dalt, kiemel néhány kulcsszót és ír hozzájuk, belőlük, róluk valami egészen újat? Lesz itt zsarunapló és apokalipszis Budapesten, egymás megfigyelésére fejlesztett appok és megőrülések, elmélkedések halálról, életről és boldogságról meg persze az örök klasszikusról, a szerelemről, és ahogy a dalokban, úgy ezekben a szövegekben is könnyen magunkra ismerhetünk. A kötetbe többek között Kemény István, Kemény Zsófi, Babiczky Tibor és Harag Anita írt szövegeket, sőt, még azt is megnézhetjük, milyen az, amikor Vitáris Iván nem dalszöveget, hanem prózát ír. 

Köves Gábor: Végszónak sem rossz

Mint minden szuperhősnek, úgy minden szuper újságírónak is van egy szuperképessége. Köves Gábornak, a Magyar Narancs szerkesztő-újságírójának az, hogy úgy készít interjút, ahogy senki más. És teljesen mindegy, hogy Nádas Péter, Enyedi Ildikó, Bödőcs Tibor, John Cleese vagy akár Karl Ove Knausgård a beszélgetőpartnere. Köves második interjúkötete 38 beszélgetést tartalmaz. Csupa olyan név szerepel a listán, akikkel bárki nagyon szívesen beszélgetne és tenne fel nekik életbevágóan fontos kérdéseket – csak hát bárki nincs abban a helyzetben, hogy ezt megtegye. Nagy szerencsénk, hogy Köves Gábor viszont igen. Beszélgetőpartnerei közül néhányat a jó szerencse terelte az útjába, párat már évek óta „üldöz”, mint Margaret Atwoodot vagy Patti Smitht, és a kitartó szervező munka előbb-utóbb meg is hálálta magát. Így áll össze a vaskos interjúkötet, aminek beszélgetéseiből mindenki kiválaszthatja a kedvenceit, amikbe a legszívesebben képzeli bele magát – egyenesen Köves Gábor helyébe. 

Akinek szuperképességéről itt az ideje, hogy szót ejtsünk. Az egyik fontos eleme a kapcsolódás. Ha híres emberekkel ülünk le beszélgetni, automatikusan az önmagunkat alárendelő tisztelet hangján szólalunk meg, és noha Köves is tiszteli híres „áldozatait”, mégis közvetlen pózban, egyenrangú partnerként ül velük szemben, mintha csak régi ismerősök lennének. Valahogy nagyon természetesen zajlik minden beszélgetés, nincs egyiknek sem kimódolt „interjúszaga”. Ennek oka, hogy Köves Gábor nagyon jól kérdez, könnyedén és lényegre törően. Ha kell, halálosan komolyan, ha kell, ironikusan. Bármit kérdez is, mindig izgalmas választ kap. Mintha az interjúalanyoknak ugyanolyan fontos lenne jó válaszokat adni Köves Gábor számára, mint ahogy neki jókat kérdezni. Ez a szerző szuperképességének másik fontos eleme.

Németh Róbert: Nem vagyok itt

A szerző elsősorban zenészként ismert (Heaven Street Seven, Pegazusok Nem Léteznek, illetve két szólóalbuma is megjelent), másodsorban újságíróként jó pár lapból, mostantól pedig egy újabb titulust is a neve mellé írhatunk: író. Németh Róbert első regénye egyfelől emlékezés, másfelől egy popkulturális enciklopédia, tele utalásokkal – kezdve a könyv címével. A Nem vagyok itt arról szól, milyen volt a 80-as, 90-es években fiatalnak és kezdőnek lenni, elkezdeni élni, még internet és okostelefon nélkül, és hálásnak lenni minden egyes könyvért meg lemezért, ami az emberhez került valakitől, valahogyan, valahonnan. 

Milyen volt akkor fiatalon, hosszú távú tervek nélkül és beteljesületlenül, de boldogan a pillanatnak élni, vállat rántva nélkülözni, csak úgy vágyakozni, iszonyatosan másnaposnak lenni meg nagyon szarul lelkileg, sznobul viselkedni vagy büdös parasztként. Miközben faltuk egymást és a kultúrát, a jelent és a múltat, hogy attól talán könnyebben megélhető lesz a jövőnk. 2021-ből visszatekintve – magam is Németh Róbert kortársa vagyok – a fiatalságunk és annak minden eleme, jellemzője és kísérőjelensége egyfelől fájóan hiányzó, másfelől jó, hogy már nincs. Már nem azok vagyunk, akik voltunk, és akik – ha úgy alakulna – újra tudnánk élni mindazt, ami akkor megtörtént velünk, hanem azok vagyunk, akik már csak emlékezni tudnak, viszonylag pontosan, de azért megszépítve a múltat, miközben azt tudjuk már csak élni, ami most van, és ami az életünk, a mindenkori jelenünk. De amikor emlékezünk, akkor valóban nem vagyunk itt. Hanem újra ott, a múltban, még ha illúzió is az egész. 

Puskás Panni: A rezervátum visszafoglalása

Mindig izgalmas első könyves szerzőktől olvasni, mert teljesen vakon megyünk bele az ismeretlenbe: vajon a káosz vár ránk, vagy már felsejlik az írói véna zsenije? Puskás Pannit azért is érdemes olvasni, mert nemcsak a társadalom, a vallás, a politika, a vírus, a szerelem és a párkapcsolatok, szóval az embert és az irodalmat általánosságban mozgató témák megjelenése az érdekes, hanem az is, hogyan írja ki magából mindezt. Elfárad pár mondat után, vagy pár másodperc alatt szétrobbantja a szívünket és sokkol? Érdekes hullámvasút ez a 21 elbeszélés, de valójában az élet is az, Puskás Panni pedig ezt próbálja játékosabbá tenni a néha abszurd, néha erős társadalomkritikai hangvétellel. A kötet pedig olyan erős novellával indít, hogy biztosan kíváncsiak leszünk a továbbiakra, mert mégis mi jöhet még, ha már alkoholmámorban, kiábrándultan és véresen leszámoltunk Bukowskival?