Amíg nálunk a november 1-jére eső halottak napja egy szomorú esemény, és amikor meglátogatjuk a halottainkat a temetőben, virágot teszünk a sírokra, gyertyát gyújtunk és befelé figyelve, csendben emlékezünk, addig Mexikóban ez az ünnep egy két napig tartó (november 1-2.), színes, harsány-hangos, evős-ivós, már-már hedonista ceremónia. A Mexikói Nagykövetségen jártunk, ahol Rosario Molinero nagykövet és Alejandro Vázquez kulturális attasé vezetésével néztük meg a követség halottak napi gyűjteményét, és azt a hatalmas oltárt, amit a halottak tiszteletére, köztük az idén elhunyt, magyar származású, de az 1960-as évek óta Mexikóban élt és alkotott, Kepenyes Pál szobrászművész emlékére állítottak.
Szomorú halálnap
Magyarországon a halottak napja – amit az ókori Rómától vett át a korai kereszténység – egyfelől keresztény vallási ünnep. Megelőzi a mindenszentek, ami november 1-jén van, a halottak napja pedig értelemszerűen 2-án. Előbbi a már üdvözült lelkek emléknapja, utóbbi pedig a még nem üdvözülteké, a nemrégiben elhunytaké. Ezek a lelkek még egy átmeneti zónában várakoznak az üdvösségre. Azonban a halottak napját azok is megtartják, akik nem járnak templomba, nem hívők, így az fokozatosan vált egy kereszténységtől független, általános ünneppé, amikor a halottainkra emlékezünk. És ezt nem november 2-án, hanem 1-jén tartjuk. Ilyenkor elmegyünk a temetőbe, virágot és koszorút teszünk a sírra, amit esetleg fel is díszítünk fenyőágakkal, majd gyertyát gyújtunk, és csendben, befelé figyelve-fordulva megemlékezünk azon rokonainkról, barátainkról és ismerőseinkről, akik már nincsenek köztünk. Szomorú, komoly és megrendült ünnep mifelénk a halottak napja.
Ahol az életet (is) ünneplik
Mexikóban nemcsak a kereszténység, hanem a halottak napja is más. Az egyezések sora ott nagyjából véget ér, hogy ők is kimennek a temetőbe, ahova visznek magukkal virágot is. Csak aztán teljesen mást csinálnak, a hangulatról nem is beszélve.
Mexikóban keveredik az őslakos indiánok pogány vallása a hódító európaiak (elsősorban spanyolok) által meggyökereztetett katolikus hitvilággal, ezért születhettek náluk olyan sajátos szentek, mint Santa Muerte – akit a Római Katolikus Egyház nem ismer el –, vagy olyan jelképes figurák, mint La Catrina. Mindkettő nő, megjelenésre csontváz és a halált szimbolizálják (merthogy a spanyolban a halál egy nőnemű főnév). De az előbbi egy szent és nem egy konkrét ünnephez kötődik, az utóbbi pedig a mexikói halottak napján a fókuszba kerülő, a halált jelképező női alak.
Egy mexikói rézmetsző, bizonyos José Guadalupe Posada találta ki és alkotta meg 1910-ben az elegáns csontvázhölgy alakját, aminek akkor még nem sok köze volt a halottak napjához – politikai célból készült. Csakhogy jött Diego Rivera festő – Frida Kahlo férje –, aki nemcsak, hogy többször megjelenítette képein a csontvázalakot, de még el is nevezte a figurát La Catrinának (vagyis jól öltözött nőnek). A színes-díszes, bizarrsága és groteszksége ellenére kifejezetten vidám küllemű hölgy pedig a halottak napi ünnep – ami Mexikóban kétnapos, november 1-2. – fő alakjává vált. A közép-amerikai országban a halál ünnepe nem csupán arról szól, hogy emlékeznek a halottakra, ráadásul azt is inkább hangosan teszik, hanem az életet is megünneplik. De a mexikói alapvetően, és pláne hozzánk, magyarokhoz viszonyítva is egy életigenlő, pozitív nép.
La Catrina figurája a hagyomány szerint arra biztatja az embereket, hogy éljenek. Hogy addig éljenek, amíg lehet, amíg el nem jön értük a halál, ami pedig gyakran váratlanul érkezik. Ha az elegáns csontváz nem is a hedonizmusra igyekszik rávenni az embereket, de zenélésre, éneklésre és táncra igen, meg az élet nagyfokú élvezetére: egyenek, igyanak, nevessenek, szeressenek. Így a mexikóiak két napra kivonulnak a temetőkbe, ahol virágokkal dekorálják ki az egyébként is színesre festett vagy tarka sormintával díszített sírokat. Kiviszik a halottaik kedvenc ételeit és italait, énekelnek, táncolnak, ünnepelnek. Mulatoznak a temetőben, ahol nemcsak újra találkoznak a halottaikkal, de meg is mutatják nekik, hogy La Catrina intelmeit megfogadva, ők bizony még élnek, ahogy a csövön csak kifér. Többen a temetőben is éjszakáznak, elvégre az ünneplés még másnap is tart.
Egy világhírű magyar Mexikóból
A mexikói halottak napja egyik fontos kelléke, szimbolikus építménye a többszintes oltár, amit a halottak emlékére állítanak fel. Nemcsak gyertyák és az elhunyt(ak) fotói kerülnek fel rá, hanem virágok, ételek (köztük pan de muerto, vagyis a halottak napi kalács), italok (a halott kedvenc itala külön agyagedénybe öntve), gyümölcsök, termések, magvak, színes kövek, halálfejes cukorkák (amikre egy-egy még élő rokon vagy barát neve kerül, és nem ártásból, hanem épp ellenkezőleg, jó szerencséből), mindenféle színekben pompázó díszítőelemek, kukoricából készített dolgok, a halottat jellemző hétköznapi használati tárgyak, sós vizes edények, illetve ún. papel picadók is, amik valamilyen formára kilyuggatott színes papírok. És természetesen feszület is kerül az oltárra.
A Mexikói Nagykövetséget minden évben feldíszítik a halottak napja tiszteletére, és oltárt is állítanak természetesen. Idén ezt elsősorban a februárban, 94 éves korában elhunyt Kepenyes Pál szobrász- és ötvösművész tiszteletére emelték. Az 1956-os aktív szerepvállalása miatt emigrálni kényszerült Kepenyes Pál előbb Ausztriába ment, majd pár évet Franciaországban élt és tanult, hogy aztán az 1960-as évek legelején Mexikóvárosba költözzön, onnan pedig még később Acapulcóba, ahol idén örökre elaludt. A jórészt nemesfémekből készült, expresszionista és szürrealista szobrai Mexikóban nagy népszerűségnek örvendenek, ékszerei közül pedig olyan hírességek is vásároltak, mint Jacqueline Kennedy, Elizabeth Taylor, Madonna, Richard Nixon, Arnold Schwarzenegger és Bill Gates. A tavaly Kossuth-díjat kapott Kepenyes Pál világszerte ismert művész volt, kiállított többek között Londonban, Berlinben és New Yorkban is.
