Istenek, emberek, tenderek, szerelmek – Megnéztük Pintér Béla legújabb darabját, a Marshal Fifty-Sixet

Ritka az olyan Pintér Béla-darab, amiben az író-rendező-színész nem játszik, sőt nem játszik kedvenc kabalafigurája és színésze, Thuróczy Szabolcs sem. Talán a bevezetőben is említett A bajnok az egyetlen ilyen, amiben az említettek szintén nem bukkannak fel. És ez a darab ugrott be többször akkor is, amikor a Marshal Fifty-Sixet néztem. De nem azért, mert olyan, mint az. Pintér Béla darabjai mindig a jelenről szólnak, a máról, arról, amiben éppen élünk, ezért gyakran emel be a műveibe konkrét közéleti-politikai esetet, jelenséget, figurát, és van, amikor ez jobban látszik és hangsúlyosabb, mint például most vagy A bajnok esetében. A Marshal Fifty-Sixben szereplő, az 1956-os szuperhősi tetteivel és szexuális csúcsteljesítményével kérkedő idős férfi meg a mögötte álló, óriási hatalommal rendelkező nagyvállalkozó nő figurája, valamint közös történetük jól ismert, és azonnal eszébe is jut a nézőnek. De ahogy A bajnoknál, úgy itt is Pintérnek az eredeti sztori és a hús-vér alakok csak a kiindulási alapot jelentik, és nem elsősorban gúnyolódni akar rajtuk.

Pintér Béla az új darabját három dologból gyúrta össze és formázta meg: egyfelől a már említett valóságos eseményekből és az azokhoz kapcsolódó alakokból, másfelől Bulgakov Mester és Margaritájából, harmadrészt pedig Shakespeare Szentivánéji álom című darabjából. Az ezekből összeálló őrület – amiben felváltva énekelnek és kiabálnak a szereplők – azonban tartalmaz még egy elemet, és talán a darab ezen vonásának köszönhető Gálvölgyi János szerepeltetése: a Marshal Fifty-Six bizonyos pillanataiban, jeleneteiben olyan, mintha egy bohózatot látnánk – és ez kimondottan jól áll neki –, amiben a félreértések és a csetlések-botlások mozgatják, hajtják előre a történéseket.

Pintér nem először játszik a műfajokkal, sőt gyakorlatilag mindig csinálja, hogy valamit kiforgat-beforgat addig, amíg valami más nem lesz – ekkor lesz pintéres –, viszont ennyire bohózatszerű még sosem volt az, amit színpadra állított. Az utóbbi darabjaival kapcsolatban egyre több kritikus hangot hallottam nézői körökből, egyfelől azt vetve a szemére, hogy önismétlő, másfelől pedig hogy a humora időnként túlságosan kiszolgálja az egyszerűbb közönségigényt, vagyis már-már a kabaré irányába lép el. Simán lehet – bár én ezt sosem éreztem –, ugyanakkor érthető és egyáltalán nem baj, ha tényleg így van.

Pintér Béla egy ideje kilépett a „színházi undergroundból”, és úgy maradt az első számú független színházas mester, hogy egyre nagyobb helyekre kénytelen vinni a darabjait, mert egyre többen kíváncsiak rá. Csúnya szóval lehetne azt is mondani, hogy felhígult a közönsége, de őrizkedjünk az ilyen sznob és elitista véleménytől, meg igazunk sem lenne. Pintér Béla, akárcsak a színház maga, mindenkié, üzenetei nemcsak a kiválasztottaknak szólnak, hanem az összes embernek, aki azokat hallani akarja. És baj az, hogy ők egyre többen vannak? És az baj, hogy Pintér időnként kicsivel többet kedvez ennek az egyre csak dagadó közönségnek? Dehogy baj! Inkább egy természetes folyamat eredménye.

A Marshal Fifty-Six nemcsak a darab címe, hanem annak az egykor szebb napokat látott bárnak is a neve, ahol a történet nagy része játszódik. Itt verődik össze egy rakás nagyon furcsa és sokkal kevésbé furcsán ismerős figura, napjaink tipikus szereplői, akik egy-egy tender megnyerését vagy országrész gazdasági bekebelezését sokkal fontosabbnak tartják, mint hogy kit és hogyan szeretnek, mert hát az sem több, mint biznisz. Ebbe a szeretetlen közegbe érkezik meg váratlanul két istenszerű alak, a szintén egy párt alkotó Apollonia és Magnus. Céljuk tükröt tartani az emberek elé, megleckéztetni őket, leleplezni a hazugságaikat és rendet vágni köztük. Csak hát a mindenhatók között sem stimmel minden, de nagyon nem, és legalább annyira nem, mint ahogy az emberek között sem. Ez pedig nem okozhat mást, mint káoszt és egyre nagyobb őrületet. Amin könnyesre neveti magát a néző, és ahogy az Pintérnél megszokott, nem mindig jókedvében, hanem inkább kínjában.

Pintér Béla új darabjában a hazugságokból épített hatalom meg az éhség, amit kivált a szereplőkben, elnyomja a szeretet lehetőségét is, és amikor valaki mégis kilépne a körből, mert meghasonlik, akkor összeroskad a hazugságok súlya alatt, mert azok már annyira túlnőttek rajta. Nincs menekvés, a Marshal Fifty-Sixben mindenki bukik, ki kisebbet, ki nagyobbat, hogy aztán a végén minden és mindenki visszarendeződjön, csak talán kissé fogcsikorgatva és ökölbe szorított kezekkel. Miközben kórusban éneklik a darab himnuszát, Sickratman szívhez szóló (anti)szerelmes dalát, az Evvel a dalbant. Fura katarzis, amit az ember egy-egy Pintér-darab végén érez. Bizsereg, könnyezve mosolyog és bizarr boldogságot érez, hogy nevet ezen az elcseszett világon, benne saját magán, és annak örül, hogy ha van innen menekvés, az akkor is csak illúzió. Vagyis menekvés, az nincs, akkor meg röhögjünk az egészen. Jobbat úgysem tehetünk.