Szeptemberben nyílt meg a Q Contemporary új, nonprofit kiállítótér Budapesten, amelyet Queenie Rosita Law alapított és a hongkongi üzletasszony kelet-közép-európai fókuszú gyűjteményének ad otthont. Célja, hogy méltó platformot biztosítson a régió művészei számára. A szeptemberi megnyitó óta sok minden történt, jelenleg két kiállítás is látható az épületben, a közgyűjtemények színvonalas válogatásai mellett pedig mindig izgalmas azt látni, hogy egy külföldi, más kultúrából és intézményi háttérből érkező gyűjtő mit tart fontosnak és izgalmasnak kortárs kultúránkból.
Queenie Rosita Law londoni tanulóévei alatt a közép-európai régióban tett utazásai során köteleződött el az itteni művészet mellett, ekkoriban kezdte el gyűjteni az innen származó alkotásokat. Ennek látványos eredménye a Q Contemporary, amely 2017-ben magángyűjteménynek indult, majd fokozatosan bővült, látványos művészeti térré nőtte ki magát.
Hongkongban a művészeti nevelés és a kortárs kultúra támogatása egyaránt inkább a magántőkén alapszik, ez a más jellegű gondolkodásmód pedig végigkíséri az intézmény kialakulását. Hiszen hiába, hogy a Q Contemporary csak most költözött az elegáns, 4 emeletes, 19. században épült, Andrássy úti palotába, amely korábban a Zelnik-féle Aranymúzeumnak adott otthont, már sokkal régebb óta aktív. Különböző programokkal, bemutatkozási lehetőségekkel és más gyűjtőkkel, intézményekkel való kapcsolattartás által segíti a kortárs kelet-közép-európai alkotók megfelelő kontextusba, szélesebb nyilvánosság elé kerülését. 2019-es londoni és 2021-es hongkongi kiállításuk után egyre biztosabb, hogy egy jelentős kortárs művészeti központ megszületésének lehetünk a tanúi.
A Q Contemporary első, XY_now, Q_now című nyitókiállítása a kelet-közép-európai régióban tevékenykedő X és Y generációs művészek és a gyűjtemény saját anyagát, kisebb részben pedig olyan fiatal alkotók munkáit mutatja be, akikkel szorosabb együttműködésre törekszenek. A tárlaton összesen 17 művész munkáit láthatjuk, köztük magyar, román, ukrán, lengyel alkotókkal, olyan nevekkel, mint Genti Korini vagy Keresztes Zsófia.
A kiállítás címe az X és Y generációkra utal, amelyeknek fejlődését nagyban meghatározta a technikához való viszony. Míg az X generáció (az 1960 és 1979 között születettek) ugyan ismeri és használja a digitális világ vívmányait, de félig még a múltban él, míg az Y generáció tagjai (az 1981 és 2000 között születettek) már beleszülettek ezeknek a technológiáknak a használatába. A digitális világ globális megtapasztalásán kívül a régió nagyon sajátos történelemmel és hagyományokkal is rendelkezik, hiszen a nagyon különböző kulturális háttérrel és tradíciókkal rendelkező országoknak fontos tapasztalata a kommunizmus, az elnyomás és az ezzel kapcsolatos reflexiók is.
A kiállítás nyitóképe Jakub Hubálek alkotása, ahol egy kislány elmosódott alakja jelenik meg, tartásából és megjelenéséből idilli gondtalanság árad, de arcvonásai elmosódottak, mintha egy bárkivel helyettesíthető avatar lenne. Erre reflektál a szemközti falon kiállított Șerban Savu-alkotás, ahol a hatalmas falfelület még jobban felerősíti a festményből áradó disszonanciát, az elhagyott szocialista épületek és ipari létesítmények, füstös színekkel és impresszionistákat megidéző módon megjelenített nyomasztó világát.
Izgalmas alkotás Kamen Stoyanov munkája, egy nagy neonkiírás, „forget it, we can’t afford this”, ami egy árverésen ellesett mondat, amit egy műgyűjtő házaspár egyik tagja mondott a másikuknak, és talán a Nyugat és Amerika „csillogása”, a biztonságos jómód után való állandó közép-kelet-európai vágyakozást is szellemesen jeleníti meg.
A következő teremben több nagyon izgalmas, nagy méretű, figurális alkotást találunk. Artem Volokitin festményén például az egyes történések vizuális felcserélhetősége jelenik meg, hiszen a felhőket és égre írt rakétanyomokat ábrázoló képen egyaránt láthatunk háborús robbanást és vidám, ünnepi tűzijátékot is.
Szintén a felcserélhetőség problematikája jelenik meg Kateřina Ondrušková képén is, ahol a tájképek világának egyes elemei nyelvi jelekre cserélődnek, így izgalmas játékot látunk magunk előtt arról, hogy mikor, hogyan, mitől és meddig marad fölismerhető számunkra egy-egy vizuális jel.
Továbbhaladva találjuk Nemes Márton nagy méretű, londoni tartózkodása alatt készült, a technó irányzatait megidéző absztrakt alkotását, Natalia Załuska és Genti Korini szintén absztrakt festményeivel együtt.
A központi kiállítótérben Keresztes Zsófia, az 59. Velencei Biennálé Magyar Pavilonjának jövő évi kiállítója mutatkozik be két alkotással. A fiatal művész nagy méretű szobrainak ellentmondásos esztétikuma, a hatalmas színes mozaikok, a láncokkal kifeszített szem és az óriási könnycseppek sokfajta többletjelentést indukálnak.
A bal szárnyban lévő alkotások közül érdemes kiemelni Varga Ádám alkotását, a fiatal festő a diplomamunkája előtti munkájábam ugyanis saját programképét alkotta meg. Ez pedig izgalmas játék egy saját fiktív életművel, hiszen programképet csak a festő halálát követően, az életmű lezártával választanak a művészettörténészek.
Innen haladunk tovább az utolsó terembe, ahol megtekinthetjük a fiatal, szinte autodidakta, a közösségi médiában rendkívül ismertté váló Bozó Szabolcs nagy méretű, teljesen elemi intuícióból készülő alkotását.
A saját kiállítás után érdemes megnézni a Leopold Bloom Képzőművészeti Díj tárlatát is, amelyet idén hatodik alkalommal adtak át. A díjat egy ír házaspár alapította, hogy ezzel támogassa a kortárs magyar képzőművészetet. A 10 ezer euró összértékű díj nyertese Szabó Eszter, aki Lucas Cranach festőművész 16. századi, Anna Cuspinianról készült portréját értelmezte újra kortárs szempontból.
A kiállítótér abból a szempontból is érdekes, hogy a helyszín sokoldalú és jelenleg még kialakulás alatt lévő funkciói szinte közgyűjteményi színvonalúak, viszont a válogatásban fellelhető sajátos, szubjektív szemlélet felidézi a magánkézben lévő galériák világát. Ezt az izgalmas elegyet pedig mindenképp érdemes megtekinteni.
