látnivalók és kultúra

szerkesztés

Panelmámor, blokkok, betondzsungelek – a szocializmus itt maradt életérzése, a lakótelep

Szerzők

  • Fürdős Zsanett

2021. 01. 08. 12:10

Panelmámor és telepi életérzés vagy rideg betonkockák monoton hada? Szeretjük vagy utáljuk? Egyáltalán, minden lakótelep szükségképpen rossz, vagy csak a szocializmus emléke teszi azzá? A ma lakótelepnek nevezett panelek építése az 50-es években indult, összkomfortos lakásaival a boldog élet reményével kecsegtetett sok ezer családot, a sokemeletes házak zárt, elszigetelő jellegét ez bőven felülmúlta. Az utolsó házgyári lakótelep 1989-ben épült, és valahol ekkor kezdett a panel jelentése is átalakulni azzá, ahová ma senki sem szeretne beköltözni.

Amikor ma lakótelepről beszélünk, általában az 50-es, 60-as évek betondzsungelére asszociálunk, holott Budapesten már az I. világháború előtt is épültek ilyen telepek, például a Kolónia vagy a Tisztviselőtelep. Azonban az I. világháború után fellépő, a keleti hadszíntérről és az elcsatolt országrészekről való menekülés következtében létrejövő lakáshiány megoldását is lakótelepek építésével próbálta orvosolni az állam – Wekerle –, több-kevesebb sikerrel. 

MÁV-lakótelep, 1916

Fotó: Fortepan / Magyar Műszaki És Közlekedési Múzeum

Azért több-kevesebb, mert a falvakból a városokba tömegesen érkező emberek nagy része még így sem jutott lakhatáshoz, sokáig csak a jól fizetett középosztály számára volt elérhető, hiszen az ingatlanspekuláció már akkor is létező fogalom volt. A lakosság nagy része akár évtizedekig élt barakkvárosokban, melyek az eredeti elképzelés szerint csak átmeneti szállásként szolgáltak volna, azonban a Mária Valéria- vagy a Zita-telep ennek ellenkezőjét mutatták. Szükség volt tehát olyan lakótelepek létrehozására, melyek figyelembe veszik az alsóbb társadalmi rétegek igényeit, ráadásul bérleti díjuk számukra is megfizethető.

Fiastyúk utcai lakótelep, 1963

Fotó: Fortepan / Hlatky Katalin Főkert

És mit is nevezünk lakótelepnek, ha nem csak a Havanna, Újpalota vagy Békásmegyer sokemeletes blokkjait? Ferkai András Lakótelepek című könyvében a telepít szó magyarázatával indítja a meghatározást, vagyis „lakatlan területet benépesít, nincsteleneket földhöz juttat. Olyan településrészt jelent, amely a város hosszabb idő alatt, spontán kialakult szövetétől elkülönül. Olyan együttes, amely egyetlen építési akció során, viszonylag rövid idő alatt jön létre, általában meghatározott társadalmi réteg vagy népességcsoport számára, és beépítésmódjában, architektúrájában valamiféle egységre törekszik.”

Békásmegyeri lakótelep, 1979

Fotó: Fortepan / Bojár Sándor

Amit ma lakótelepnek hívunk, vagyis a panel, az leginkább a szocializmus terméke, ám akkoriban mégis sok családnak ez jelentette az élvezhető és „minőségi” – értsd: a szoba-konyhánál nagyobb, ráadásul a fürdőszoba és a WC is a lakáson belül volt – lakhatást, a helyet, amit otthonnak hívhatott. Még akkor is, ha a szürke betonfalakról ma más elképzelések élnek a fejünkben: ahonnan bárhová szívesen elköltöznénk.

Élete során szinte mindenki élt már lakótelepen, vagy ha nem, vendégként biztosan volt már a sokemeletes háztömbök valamelyikében, nagy valószínűséggel játszott a cica- és űrhajómászókákon vagy szánkózott le a háztömbök közötti dombokról. 

Fotó: Juhász Norbert - We Love Budapest

Ráadásul gyerekként nem a monoton, négy fal közötti lét és a szegénység jelképe volt a panel, a játszótér, a szocmodern kisboltok, a fagyizók és a 7. emeleti kilátás egészen más értelmet adtak. A sárga linóleummal burkolt lépcsők ráadásul elég jó terepet adtak a lifttel való versenyzésnek is, gyerekként jó párszor hamarabb értem le a hetedikről futva, mint a szüleim a lifttel – persze lehet, hogy ők direkt később indultak, ki tudja? 

panelépítési hullám elején nemcsak a gyerekeket töltötte el izgalommal ez az élet, hanem a felnőtteket is, hiszen egy jobb élet reményében költöztek be a többemeletes blokkokba. Ma mégis idegenkedünk és menekülünk tőle, a panel mára összemosódott a szocializmussal, annak megkövült jelképe, ahol ma a rosszabb szociális helyzetben élők laknak. 

Újpalotai lakótelep, 1974

Fotó: Fortepan / Sütő András Örökösei

Egyenkülső, egyenlakás, egyenjátszótér. Sokemeletes, magas, rendezett sorokban álló háztömbök, de mikor és honnan indult az egész? A II. világháború után már egy másfajta lakótelep-építési hullám indult: újfajta beépítési módokkal, elrendezéssel és építési technológiákkal kísérleteztek a tervezők, legalábbis akkor, amikor hagyták őket szabadon tervezni, ugyanis a gazdasági és a politikai megfontolások egyre inkább begyűrűztek az építészetbe is. Államosították az építőipart, az építészeknek nagy, állami tervezőirodákban kellett elhelyezkedniük és típustervekben gondolkodniuk – ez egyhangú terveket és épületeket eredményezett. 

A József Attila-lakótelep építése, 1959

Fotó: Fortepan / Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

A József Attila-lakótelep építése, 1961

Fotó: Fortepan / Kotnyek Antal

Az 50-es évek közepén, Sztálin halála után, már valamivel szabadabban tervezhették a lakótelepeket. Az új fővárosi telepek helyének kijelölésébe, terveinek előkészítésébe már más intézeteket is bevontak és egyedi tervek készítését is engedélyezték, ennek egyik példája a Kerepesi úti, a másik pedig az óbudai kísérleti lakótelep. Utóbbi célja a tömeges lakásépítés típusterveinek előkészítése volt.

Az 56-os forradalom leverése után újra fordult a politikai helyzet, s vele együtt a lakhatás kérdése is: a kormány hatalmas lakásépítési programba kezdett, 15 év alatt egymillió otthont akartak létrehozni. A tervet teljesíteni kellett, úgyhogy jöttek a típustervek és a nagyipari technológiák, kutatások, kísérletezések és prototípusok, majd Budapest első nagy lakótelepe, a József Attila.

Békásmegyeri lakótelep, 1989

Fotó: Fortepan / Umann Kornél

Ezt a telepet a főváros egyik elhíresült nyomortelepének, a Mária Valéria-telepnek a helyére húzták fel, építése közben olyan új technológiákat alkalmaztak, mint az előrefalazott, téglablokkos ház vagy az előregyártott homlokzati panel. A 8000 lakosnak épülő övezetben ráadásul oktatási és szociális egységek, üzletek, kultúrházak is helyet kaptak – mindez a lakók jóllétét szolgálta.

A mai napig a nagyobb lakótelepek pozitívuma, hogy habár az épületekben az elszigeteltség uralkodik, a kinti világban sokkal inkább a gondoskodás és a közösség szerepe van jelen. Ha a lakótelepeket fentről nézzük, az is feltűnik, hogy viszonylag sok a zöld – meg persze a játszótér – a házak között. Ez azért van, mert a tervekben mindig nagyon gondosan meghatározták, hogy mekkora hely maradjon két épület között. 

Ha megjelenésekor a boldogság és a jó élet reményét jelentette, ha sok ezer család jutott megfizethető és igazi otthonhoz általa, ráadásul építése az új technológiáknak is jó terepet adott, vajon hogy amortizálódhatott a jelentése? Ebbe besegít, hogy hajlamosak vagyunk mindent negatívan szemlélni, ami a szocializmusban történt, másrészt a 90-es években megváltozott a lakótelepek lakossága is, egyre inkább azok otthonává vált, akik nem engedhetik meg maguknak a családi házas, a társasházi vagy a lakóparki életet.

És ha Ferkai András definícióját vesszük alapul, akkor a rendszerváltás óta épült, az elmúlt pár évben elszaporodott lakóparkok egyáltalán nem állnak olyan messze a lakótelepektől, csak divatosabb nevet kaptak. Panelekkel foglalkozó sorozatunkban nemsokára bemutatjuk majd a város első nagy lakótelepét, megkeressük a legkisebbet és foglalkozunk az ország legnagyobb épületével, a szovjet technológiájú panelházzal, az óbudai Faluházzal is.  

Hasonló tartalmak

Admin mode