CSOK és szocpol negyvenes évek módra – ONCSA-telepek Budapesten

A 20. század folyamán egyre gyakoribbá vált a lakáséhség, és nem csak a nagyvárosokban. A trianoni döntések után az új határon túlról menekültek sokszor évekig éltek a nagyobb városok környékén vasúti kocsikban, vagonokban, de a pár év alatt sebtiben felhúzott barakklakótelepek is csak is ideig-óráig jelentettek megoldást. Nem beszélve arról, hogy míg a nagyvárosokban – különösen Budapesten – még csak-csak lehetett bérlakást találni, a vidéki nincsteleneknek azonban esélyük sem volt a felemelkedésre. A Teleki-kormány fontos feladatának tekintette a vidéki életszínvonal emelését, hiszen ebben látták többek között annak a zálogát, hogy a falusi szegények ne induljanak el a városba, ahol ugyanolyan nyomorúságos körülmények között, napszám helyett gyárakban, robotolnának. Óriási szakadék tátongott ugyanakkor a kor nagyvárosainak sokszor már légfűtéses, vízöblítéses rendszerrel ellátott, modern lakásai és a falusi szegénynegyedek komfort nélküli, sötét, piszkos, sokszor lakásnak sem nevezhető lakóhelyei között. 

A probléma orvosolására hozták létre az 1940/23. törvénycikkel az Országos Nép- és Családvédelmi Alapot. A nagycsaládos falusi nincstelenek támogatására, a születések számának emelésére és gyermekvédelmi célokból alapított állami szociális szervezet nem kevesebbet tűzött ki maga elé célul, mint hogy 12 000 lakóházat építenek 10 év alatt. A házépítési tervek mellett a nagycsaládosokat sokszor vetőmaggal, a gazdálkodáshoz szükséges állatállománnyal, fiatal házasok által felvehető kölcsönnel és gyermekjóléti segélyjel segítették. Az ONCSA célja túlmutatott az egyszerű segélyezésen – a cél a hosszú távú felemelkedés elősegítése volt, így nem folyamatos kis segélyekkel, hanem egy nagy összegű kölcsönnel segítették a kiválasztott négy- vagy többgyermekes szegény családokat. 

Azon kívül, hogy a család beleegyezett, hogy a szerződésben rögzített idő – maximum 30 év – alatt visszafizeti a ház árát, azt is vállalnia kellett, hogy betartja a szervezet által követendőnek ítélt életszabályokat. Mai szemmel ez kissé túl szigorúnak is tűnhet, hiszen a családfő folyamatos munkaviszonya, a ház állandó tisztán tartása és a gyerekek iskolába járatása mellett néha olyan dolgot is ellenőriztek, hogy például hány órakor kerülnek ágyba a gyerekek. A kiválasztott családok ugyanakkor nem csak elvárásokkal szembesültek – szociális segítők százai álltak rendelkezésükre, hogy megtanuljanak karbantartani egy modern lakást, vagy hogy rendeltetésszerűen használjanak egy meleg vizes blokkal ellátott fürdőszobát. A családok ugyanis sokszor olyan nyomorúságos körülmények közül érkeztek, hogy sem lehetőségük, sem igényük nem volt a rendszeres tisztálkodásra vagy takarításra. Ha egy család nem tartotta magát a vállaltakhoz, szélsőséges esetben még a házat is visszavehették tőlük – ilyenre azonban nagyon ritkán került sor. 

Az ONCSA-programban 5 falusi és 2 városi lakóházat dolgoztak ki, külön ügyelve arra, hogy a házak, attól függően, hogy hol kerülnek megépítésre, a tájjellegű jegyeket mindenképpen magukon viseljék. A házak kidolgozását egy nagyobb néprajzi felmérés előzte meg, így garantálva, hogy mindenhol egyedi, a környezetbe illeszkedő házak épüljenek. Ügyeltek az adott környezetben lakók igényeire is: míg a falusi típusházakba kenyérsütő kemence került, addig a városi lakásokba fürdőszoba és benti, vízöblítéses WC, szemben a falura tervezett kinti árnyékszékkel. Az ONCSA-házak és -telepek építésére az egész országból lehetett pályázni, kivéve Budapestről – mondván, a fővárosban még mindig sokkal kedvezőbb lakhatási körülmények vannak, mint vidéken. 1950-ben azonban jelentős területeket csatoltak Budapesthez – ezekben az egykori falvakban, ma külső, kertvárosi kerületekben pedig még mindig rengeteg eredeti, azóta többször átalakított ONCSA-házban laknak. 

A mai Budapest területén kisebb-nagyobb egykori ONCSA-telepeket találunk Nagytétényben, Újpesten, Pesterzsébeten, Rákospalotán, Kispesten, Békásmegyeren vagy éppen Óbudán. Ezek az akkor még önálló települések közel voltak a fővároshoz, és nagyon sok itt élő, szegényebb családfő dolgozott a főváros környéki gyárakban – melyek szintén szép számmal akadtak Tétényben, de főleg Újpesten. Az első átadott ONCSA-telep egyébként a Budapesttel már akkor is összeépült Újpesten volt – 1941-ben itt lehetett beköltözni az első házakba. A két telepen száz család számára épült házakért majdnem tízszeres túljelentkezés volt. 50 házat adtak át kis kerttel a Megyeri út, Reviczky út, Fóti út és Baross út által határolt területen, a Megyeri temető mellett. A főleg földszintes ikerházakból álló, 1-2 szobás házak egy része még ma is áll, bár sokat átépítettek. Ha arra sétálunk, könnyen felismerhetjük azokat, amelyeken a legkevesebb változtatás történt. 

Ugyanilyen ikerházas telepet építettek Rákospalotán és Pesterzsébeten is. Rákospalotán két ütemben épült fel 30 lakóház: az első 14 házat 1943-ban a Tompa Mihály és az Aulich Lajos utcákban adták át, míg a második ütemet a háború után, 1948-ban – 20 épületet kerttel az Aulich és a Kis Rákos utcában. Mind a 20 ház az ONCSA mérnökei, Zárai Lukács és Rátz György, terve alapján készült, két hálófülkés típusház volt. Mára ez a környék vesztette el leginkább egykori ONCSA-jellegét az átépítések következtében. 

Pesterzsébeten 73 házat húztak fel, több különböző helyszínen. Az egyik legkisebb telep a mai Duna utcában van – a viszonylag kevés átépítésnek köszönhetően ebben az utcában még egészen jól látszik, hogy nézett ki anno az ONCSA-telep. 
Ugyanez a helyzet csillaghegyi Fésűs utcával is – a keskeny, kis utcában az átépítések ellenére is felismerhető a jellegzetes földszintes, egybeépülő házsor, mely kis hátsó kerttel várta a családokat.

A nagytétényi ONCSA-telep házai kicsit falusiasabbra sikerültek, mint a pesti oldal földszintes ikerépületei – pedig a településen egyre több gyár pöfögött a múlt század negyvenes éveire. Az egyik legnagyobb ONCSA-telep az azóta lebontott Hungária, majd Nagytétényi Gumigyárral szemben, a Háros-szigethez közeli Kormorán utca környékén épült. A nagytétényi típusházak tornácos, 1 hálószobás házak voltak, tágas kerttel. 

Az eredeti tervek szerint az ONCSA-házakat tíz év alatt kellett volna felépíteni – a háború azonban félbeszakította a nagyszabású programot, és 1944 után – érthető okokból – szüneteltek az építkezések. 1948-ban átadtak még pár telepet, de a fordulat éve után másféle lakhatási támogatást és új típusú házak építését preferálta az új vezetés. A végül közel 12 000 ház, ami négy év alatt készült el, ma is megtalálható az ország különböző településein, köztük az egykori, fővárost körülölelő, kistelepüléseken, a mai külső kerületekben is.