We Love Budapest: Több mint 25 éve vagy a Katona József Színház társulatának tagja, ami tetemes idő. Sosem gondoltál arra, hogy elszerződj máshova, vagy szabadúszó légy, mint egyre több színészkollégád?
Fekete Ernő: Ennek a 25 évnek az első felében a szabadúszás még nem volt divat, csak pár színész volt, aki nem tartozott egyik társulathoz sem. Az utóbbi években lettek egyre többen szabadúszók. Bennem sosem merült fel. Az, hogy átmenjek egy másik társulathoz, egyszer-kétszer megfordult a fejemben a 25 év alatt, de akkor mindig jött valami izgalmas feladat, egy új kihívás, és inkább maradtam. Igazán komoly dráma sosem volt ebből.
WLB: 1988-ban, még középiskolásként indultál a Ki mit tud?-on, szavaltál, és meg is nyerted a kategóriádat. Ez ugyanaz a Ki mit tud? volt, amelyiken Kálid Artúr is feltűnt?
F. E.: Igen, ez ugyanaz a Ki mit tud? volt, amelyiken Artúr is ott volt. Őt lett a második, pedig esélyesebb és jobb volt. Harmadikos gimnazistaként én, a nyikhaj nem is gondoltam, hogy nyerhetek.
WLB: Emlékszel még, hogy melyik verset mondtad el? Lehet ezt egyáltalán elfelejteni?
F. E.: Igen, lehet, hisz több forduló volt, és nem ugyanazt mondtam végig, hanem mindig mást. Eleve volt elődöntő, középdöntő és döntő, amit megelőzött a városi és a megyei verseny. Sőt a megyei verseny és a tévé által közvetített műsor között volt még egy szűrő, ahol többek között Jordán Tamás és Bálint András hallgatott meg minket. Az biztos, hogy az elején egy Karinthy-verset mondtam, aztán később valamikor volt Sütő András, a döntőben pedig, ha jól emlékszem, Illyés Gyulától mondtam verset. Amit ráadásul rosszul is mondtam: elfelejtettem egy szót, és egy hasonlóval pótoltam.
WLB: Akkorra már elhatároztad, hogy színész szeretnél lenni? Tudatosan készültél a pályára?
F. E.: Nem. Volt bennem némi vágy már akkor, amit a verseny és az elért eredmény csak felerősített – ám ezt követte a súlyos kijózanodás. Elmentem felvételizni a Színművészetire, zsebemben a Ki mit tud?-os győzelemmel, ami persze semmit nem számított, nem is vettek fel, a második rostán kiestem. Nem véletlenül. Akkor még igazából nem voltam azzal tisztában, hogy pontosan mit is jelent az, hogy színésznek lenni. Láttam a színészeket a tévében, és arra gondoltam, ezt én is szívesen csinálnám. Meg persze mindig én mondtam a verseket az iskolában, nyertem kisebb helyi tehetségkutatókat, és egy szombathelyi amatőr színjátszó csoportnak is a tagja voltam. Az élet már korán ebbe az irányba terelt, de a bizonyosság csak jóval később érkezett meg.
WLB: Mikor és hogyan?
F. E.: Amikor nem vettek fel, elhatároztam, hogy kipróbálom magam segédszínészként, stúdiósként. A veszprémi színház volt a legközelebb, egy évet töltöttem el ott, aminek a végén éreztem először azt, hogy biztosan ezt akarom csinálni. Teljesen másképp mentem felvételizni, mint egy évvel korábban: akkor egyszerűen csak be voltam szarva, és másodszor is, de akkor már volt bennem egy erős szándék is. Nagyon jót tett az, hogy elsőre nem vettek fel.
WLB: Szombathelyen születtél, de régóta Budapesten élsz. Sikerült ez idő alatt igazi budapestivé válni, vagy egy vidéki ember maradtál, aki történetesen Budapesten él?
F. E.: Egy körülbelül harminc éve Pesten élő vidéki vagyok. De azt hiszem, nincs is olyan, hogy budapesti. Nekem Szombathely a szülővárosom, azt ismerem jól, de egy budapesti ugyanennyire nem ismeri jól Budapestet, hanem csak azt a városrészt, kerületet, ahol felnőtt, ahol él, ahol dolgozik. Ezért ők nem is budapestiek, hanem angyalföldiek, újpestiek, kőbányaiak, és még sorolhatnám. Persze biztos van egy
„budapesti vagyok” tudat, én azt nem ismerem, viszont engem a mai napig valami kis elégedett büszkeséggel tölt el, ha ebben a nagyvárosban eljutok egyik pontból a másikba. Ezt az aprócska napi örömöt egy fővárosi nem ismeri.
WLB: Inkább Pest vagy inkább Buda?
F. E.: Egyértelműen Pest. Laktam Budán is, de nem szeretem annyira. Idegesít, hogy túl sok a lejtő. Újlipótvárosban élek, nagyon szeretem, bár néha kicsit fárasztó, hogy szinte mindenki ismer mindenkit. Zuglót is nagyon szeretem, ott is éltem pár évet. Ahova mindig nagyon szívesen megyek, az a Margitsziget. Nemcsak a néha fellángoló, majd gyorsan kihunyó futáskedv miatt, hanem páratlan hangulata van, ott mindig jó érzés fog el, és sok kedves emlék is odaköt. Ráadásul édesanyámat is Margitnak hívják.
WLB: Nemrég került a mozikba az Így vagy tökéletes című romantikus komédia, amiben te játszod az egyik főszerepet. Mi fogott meg a forgatókönyvben?
F. E.: Elsősorban az tetszett a figurában, akit játszottam, hogy egy mogorva, rosszkedvű alak, aki ráadásul még tehetségtelen író is. És a másik főszereplő, a nő sem jobb. Lehet, hogy ő egy fokkal tehetségesebb, de se ő, se a könyve nem kéne. Hogy két ilyen szereplő került a középpontba, azt nagyon bírtam. Meg persze azt is, hogy bár megőrizte a romantikus komédia kereteit, de azon belül igyekezett nagyon más lenni, ami szerintem sikerült is a filmnek. Örülök, hogy elkészült, és örülök, hogy részt vehettem benne.
WLB: Romantikus komédiákban nem szívnak annyi füvet, mint ebben a filmben...
F. E.: Igen, ez nekem is feltűnt. Ez egy ilyen romantikus komédia.
WLB: Aránylag ritkán látni téged filmekben. Ez egy döntés eredménye, vagy egyszerűen így jött ki eddig a lépés?
F. E.: Volt már főszerepközeli szerepem korábban is, például Mészáros Márta Utolsó jelentés Annáról című filmjében, ami Kéthly Annáról szól, akit Eszenyi Enikő alakított. De valóban nem vagyok egy túl foglalkoztatott filmszínész. Én nem ismerek olyan színészt, aki tudatosan nem játszik filmekben. Úgyhogy a válaszom a kérdésre röviden az, hogy ritkán választottak ki egy-egy szerepre.
WLB: Van olyan műfaj – akár filmben, akár színházban –, amelyik közelebb áll hozzád, mint a többi?
F. E.: Nem, nincs ilyen. Inkább olyan van, ami kevésbé áll közel hozzám, mint például a zenés darabok, a musical vagy az operett. El tudok énekelni egy-egy dalt, de inkább prózistaként érzem jól magam.
WLB: És rendezőben melyik típust kedveled inkább: azt, aki nagy szabadságot ad, vagy azt, aki pontosan megmondja, hogy mit csinálj?
F. E.: Nem teszek ilyen alapon különbséget a rendezők között, meg ilyen szélsőségek mentén nem is lehet egy rendezőt leírni. Alföldi Róbert például pontosan megmondja, hogy mit csináljak, de meg is hallgat, ha valamit én másképp gondolok. Ascher Tamás pedig sokáig nem mond semmit, hanem tőled vár valamit, és csak a próbafolyamat vége felé ad pontos instrukciókat és válik szükséges diktátorrá. Meg a technikai körülmények is sokat számítanak: míg Alföldivel intenzív 4-5 hetes próbafolyamat zajlott, addig Ascherrel a Katonában ugyanez 8 hetet jelentett.
WLB: Ascher Tamásról jut eszembe, hogy te is játszol az Ascher Tamás Háromszéken című Pintér Béla-darabban, méghozzá pikáns módon a főnöködet, Máté Gábort. Hogyan készültél a szerepre, beszélgettél Máté Gáborral Máté Gáborról?
F. E.: Máté Gáborral nem beszéltünk a szerepről, csupán annyit mondott félig viccesen, amikor meglátta a parókámat, hogy neki sosem volt ilyen haja. Amikor a próbák kezdődtek, volt bennem jó adag feszültség, például azért, mert nem erősségem a paródia, és itt hamar kiderült, hogy arra van szükség. Aztán munka közben rájöttem, legjobb, ha örülök, hogy ilyen különleges, senkihez sem hasonlítható alkotóval dolgozhatok, mint Pintér. Ehhez képest elhanyagolható apróságok az én színészi problémáim.
WLB: 2010-ben volt a bemutatója a Katonában a Weöres Sándor-estednek, ami nagy sikerrel futott éveken át. Mi köt téged hozzá?
F. E.: Weöres hatalmas életművet hagyott ránk, de csak egy részével foglalkoztam, azokkal a művekkel, amik megszólítottak. Akkor kezdett el érdekelni, amikor Zsámbéki Gábor megrendezte a Katonában a Szent György és a Sárkányt. Itt találkoztam vele először. Óriási hatással volt rám a darab nyelve, világképe és filozófiája. Az én egyszemélyes verselőadásom jó pár évre rá készült el. Nagyon szerettem én is meg a közönség is. 7 év alatt 101-szer ment, meg voltam vele vidéken és külföldön is. A járvány időszakában egyébként elővettük újra, felvettük és streamelve leadtuk Weöres Sándor születésnapján.
WLB: Gyakran szinkronizálsz, amiről tudom, hogy a színészek egyik fele szereti, a másik viszont nem. Te melyik csoportba tartozol?
F. E.: Én a legelején nem akartam szinkronizálni, Aprics László és Rehorovszky Béla szinkronrendezők kitartásának köszönhető, hogy végül ez is egyik része lett a munkámnak. Ha valami nívós dolgot csinálhatok, élvezem, és repül az idő, ha valami gagyit, akkor cammog, és pusztán pénzkereset. Eleinte sokat szinkronizáltam, most már csak kevesebbet, leginkább konkrét színészekhez hívnak, akiknek korábban is én voltam a hangja. Mint például Robert Downey Jr., Jon Hamm, Javier Bardem vagy Christian Bale. Őket nagyon jó szinkronizálni, mert remek színészek.
