Ha azt mondjuk, budafoki ingatlanok, a legtöbb, amire gondolunk, az a csepeli gyártelepre néző panelek, a szűk, mediterrán utcácskák, vagy a nagy kerttel körbevett tágas családi házak. Pedig a dél-budai kerületben több száz szegény család élt egykor Európában is ritkaságszámba menő hajlékokban. A budafoki barlanglakások története.
Budafok egyik legnyugodtabb környékén található a főváros egyik legkülönlegesebb múzeuma, a Barlanglakás Emlékmúzeum. A Veréb utcai emlékhelyből nem sok látszik az utcáról, lévén pár méterrel az utcaszint alatt van a korabeli bútorokkal berendezett egykori udvar a hozzá tartozó két lakással. Az emlékmúzeum szinte bármikor látogatható, és ingyenes, ha 1-2 nappal korábban telefonon bejelentkezünk. A rendkívül érdekes előadást Appel Péter nyugalmazott tanár, tárlatvezető tartja – a bő 40 perc alatt, amit egy átlagos látogató itt tölt, nemcsak ezeknek az unikális egykori lakásoknak a kialakulásával, hanem Budapest legdélebbi kerületének a történetével is megismerkedhetünk.
Budafokot mindenki a pezsgő és bor városaként ismeri, pedig több mint 150 éve már, hogy csak itt-ott akadnak szőlőtőkék Buda legdélebbi kerületében. Pedig egykor szinte az egész vidék tele volt szőlővel. A terület – ahogy az egész környék – már a római időkben is lakott volt, a középkorban itt lévő kis település a török idők alatt elnéptelenedett. A mai Budafok története tulajdonképpen Savoyai Jenővel kezdődik, aki Buda visszafoglalása után a Csepel-szigettel és Ráckevével együtt az elnéptelenedett Promontort is megvette. Mivel a területek teljesen lakatlanok voltak, Savoyai rác és németajkú telepeseket hívott be, és tett egy olyan engedményt, hogy aki Promontorban kezd szőlőt művelni, az 7 éves adómentességet kap. A régi Budafok – akkori nevén Promontor – egy hatalmas mészkőszikla volt, ami a mai 6-os útnál a Dunába bukott, hogy aztán Kőbányánál újra feltűnjön. Ugyanaz a szőlőnek kedvező, kagylós mészkő található a X. kerületben is, mint a XXII-ben.
Savoyai nem engedélyezte a letelepedést, a jobbágyokat naponta, hajóval hozák át Csepelről, így az újkori Budafok benépesüléséig Mária Teréziára kellett várni. Ő már megengedte az építkezést, de csak azzal a feltétellel, ha iskolát, templomot is hoznak létre a lakók, valamint utcákba rendeződve indul meg a település élete. Az 1739-ben zsellérközséggé kinevezett Promontor élete innentől kezdve bő száz éven át főleg a borról szólt. A még Savoyai által behívott rác borkészítők szépen lassan bevezették a vörösbort a korábban főleg fehérbort készítő kultúrába – bizonyos teóriák szerint a budai vörösbor is innen indult hódító útjára. A szőlőművesek mellett egyre több iparos költözött a Budához közel eső településre, amely szépen lassan polgárosult. Hogy megmaradt volna-e a szőlőskertek hazájának, ha a XIX. század utolsó harmadában nem üti fel a fejét a szőlővész, már sosem tudjuk meg – az 1890-es évek elején ugyanis itt is megjelent a filoxéra.
A lassan pusztító gyökértetű megjelenése után Budafokon is egyre több szőlősgazda volt kénytelen új kenyérkereső lehetőség után nézni. Egy részük gyümölcsösökkel kezdett foglalkozni, de ezt csak az tehette meg, aki ráért egy bő évtizedig, a többieknek sokkal gyorsabb megoldásra volt szükségük. Budafokon már korábban megindult a mészkőkitermelés, mivel a dualizmus kori Budapest minden mennyiségű építőanyagot képes volt elnyelni, de igazán csak akkor indult be, mikor a tönkrement szőlősgazdák is ezt az egyáltalán nem könnyű, és kevéssé jövedelmező foglalkozást választották.
Anyagi helyzettől függően a munkások megvásároltak vagy a várostól béreltek egy-egy területet, ahonnan követ fejtettek ki. A kitermeléskor hatalmas kőtömböket bányásztak ki a területről, egy idő után pedig egy több méter mély, széles lyuk maradt a helyén. Hogy kinek jutott eszébe először, hogy a gödör oldalába vájt barlangokba tulajdonképpen be is lehetne költözni, ma már nem fog kiderülni, mindenesetre a századfordulótól kezdve egyre több szegény család döntött úgy, hogy az albérletpénzt megspórolva beköltözik egy-egy ilyen vájatba. Bár ma barlanglakásnak hívjuk őket, ezeknek az egykori otthonoknak a hivatalos elnevezése mélyudvaros kőház, melyekhez alig-alig találni hasonlót Európában.
A századfordulótól a 20-as, 30-as évekig mintegy 1000-1500 ember, körülbelül 300 család élt ilyen lakásokban. Bár mindig is a szegény néprétegek választották lakhelyül, a századforduló környékén még nem titulálták olyan nyomorúságosnak ezeket a lakásokat, mint 30-40 évvel később, hiszen ezek a kőbe vájt otthonok nem sokban különböztek felszereltségben vagy komfortban a tanyavilág lakóházaitól, vagy a nagyobb városok, szoba-konyhás, komfort nélküli olcsó lakáslehetőségeitől. Az udvarokba eleinte csak egy család költözött, akik általában abba a helyiségbe rendezkedtek be főleg, ahová leginkább sütött a nap.
Kevésbé napos helyre került a konyha, a kisebb üregekben pedig kamrát, tárolót rendeztek be, esetleg kisebb élőállatot tartottak. A barlangok tetejét általában kővel erősítették meg, az utcaszinten lévő kertben pedig ugyanúgy zöldséget termesztettek, mint a klasszikus kertekben. Az élelmesebbek kihasználták, hogy a budafoki gyáripar fellendülése miatt egyre több nincstelen munkás érkezett Budafokra, így gyakran adtak ki egy-egy, a család számára nélkülözhető helyiséget ágyrajáróknak, akik pár fillérért éjszakára meghúzhatták magukat a sebtiben kialakított szobákban.
Az ilyen barlanglakásokban vagy mélyudvaros házakban lakók egészségügyi állapota általában rosszabb volt, mint a nagy átlagé, a csecsemőhalandóságról nem is beszélve, de ez csak részben tudható be a nehéz, dohos levegőjű otthonoknak – a családfők nagy része kőfejtéssel foglalkozott, esetleg gyárban dolgozott, a szilikózis miatt pedig sokkal könnyebben elkapták a tüdőbetegséget, amit aztán tovább is adtak a velük egy légtérben élő családjuknak. Itt is volt azonban különbség: ha a tulajdonos egy olyan földterületet vásárolt, ahol nem volt vízátfolyás, az abba vájt lakások is kevésbé nedvesedtek, mint a nedves mészkőbe épült otthonok.
A 20-as, 30-as években rengeteg új modern, komfortos lakás épült Budapesten, így a korábban nem kirívóan nyomorúságos barlanglakásokat egyre inkább a mélyszegénységben élők lakták, melyek lassan rosszabbnak számítottak, mint a trianoni területekről menekültek és a városba özönlő munkások számára városszerte sebtében felhúzott barakklakások. Bár Budafokon is beindult a kor lakhatási problémáit orvosolni kívánó ONCSA és HANGYA program, ha egy családot sikerült korszerűbb otthonhoz juttatni, a következő héten újak költöztek a megüresedett barlanglakásokba.
A helyzet a második világháború után, a 60-as években vált igazán kellemetlenné – a kor vezetői nem engedhették meg maguknak, hogy hazai, de főleg külföldi újságok cikkezzenek arról, hogy milyen nyomorúságos, földbe vájt lakásokban élnek egy szocialista ország fővárosában. Így a kényszerkilakoltatások után többnyire feltöltötték az udvarokat – nem túl szerencsésen az Óbudai Gázgyárból származó salakkal és iszappal –, majd értékesítették a telkeket. Az egyik utolsó felszámolt lakást, egy bizonyos özvegy Tóth Győzőné egykori otthonát aztán megvásárolta a Történeti Múzeum a 70-es években – az azóta folyamatosan fejlődő emlékmúzeumot jelenleg a kerület történelmének minden percét ismerő Appel Péter tárlatvezető őrzi.
Budafokon ma már csak néhány megmaradt egykori barlanglakás található, ezek is magánházak udvarán. Van, aki műhelyt rendezett be bennük, van, aki gombát termeszt, és van, aki egyszerűen zöldségtárolónak használja őket.
