Ha van épület, amibe tényleg évek óta nagyon-nagyon szerettünk volna bejutni, és ott jól szétnézni, az OKISZ Thököly úti székháza mindenképpen dobogós helyen állt. A másik a már barbár bontás alatt álló Virág Csaba-féle Bécsi kapu téri Teherelosztó, arról sajnos örökre lemaradtunk.
Látva ezt az elképesztő kettősséget, és az épületek rohamtempóban való pusztítását, joggal merül fel a kérdés, hogy meg lehet szeretni a szocialista korszak építészetét így harminc évvel a rendszerváltás után? El lehet ismertetni az értékeiket, horribile dictu műemlékké nyilvánítani őket? Hiszen ezek azok az épületek, melyekről ha az utca emberének a véleményét megkérdezzük, százból kilencvenkilenc azt mondaná, hogy csúnyák, és sorsuk nem egyszer bontás vagy lassú pusztulás.
Egy lehetséges másik útra hívja fel a figyelmet a 2021-as Velencei Biennálé magyar pavilonja az „Othernity – Modern örökségünk újrakondicionálása”, amelyhez kapcsolódóan városi séták keretében is bejárhatjuk a kiszemelt korbeli 12 épületet. Ezek mind a 60-as és 80-as évek között születtek – a projekt célja pedig, hogy megmutassa ezeknek az épületeknek az értékét, és a 21. században is bennük rejlő lehetőségeket. A környező, egykori „keleti blokk” országaiban felnőtt fiatal építészeket, irodákat, alkotóközösségeket kértek fel arra, hogy újragondolják az itteni épületeket.
A Kortárs Építészeti Központ negyedik sétáján Budapest talán egyetlen, joggal le-brutalistázott épületét jártuk be, ahol a még működő páternoszterrel is tettünk egy kört, miközben Branczik Márta, művészettörténész, a BTM Kiscelli Építészeti Gyűjteményének vezetője mesélt az épületről, elhelyezve azt a brutalizmus áramlatában is.
A tervezést eredetileg Dúl Dezső kezdte meg, azonban a projekt hamar átkerült Mónus Jánoshoz (ÁÉTV) így az Ipari Szövetkezetek Országos Tanácsa Ügyintéző Szervezetének (korábban Országos Kisipari Szövetkezetek Szövetsége, OKISZ) székháza az ő elképzelései alapján született meg 1971 és 1973 között. A Thököly út 58–60. szám alatti telek több szempontból is nehezített pálya volt – az épület bal oldalán magasodik a 20. század első felében emelt, neogótikus stílusú Rózsafüzér Királynéja Templom, mögötte áll rendház, míg a környező beépítés arculatát a századfordulós villanegyed határozza meg.
„Rivalizálni bármelyikkel otromba udvariatlanság lett volna az építészeti etikett szerint. Viszont meg kellett adni a módját, mert itt a környezet csupa számon tartott építmény. Meg aztán ez végül is az ország ipari szövetkezeteinek központja, afféle referenciaépület, hogy lám csak, ilyen nívósan csináljuk mi a dolgunkat, amilyen ez a székház is. Kétféle anyagból készült. Fehér műkőből és üvegből, egyazon hangulatot tartva a külső és belső terekben.” (Népszabadság, 1984 július 21. Szép házak dícsérete)
„Rivalizálni bármelyikkel otromba udvariatlanság lett volna az építészeti etikett szerint. Viszont meg kellett adni a módját, mert itt a környezet csupa számon tartott építmény. Meg aztán ez végül is az ország ipari szövetkezeteinek központja, afféle referenciaépület, hogy lám csak, ilyen nívósan csináljuk mi a dolgunkat, amilyen ez a székház is. Kétféle anyagból készült. Fehér műkőből és üvegből, egyazon hangulatot tartva a külső és belső terekben.” (Népszabadság, 1984 július 21. Szép házak dícsérete)
Ide kellett Mónusnak egy olyan reprezentatív székházat terveznie, amely nem nyomja agyon a környezetét, de közben méltón képviseli a megrendelőt is – ne felejtsük el Ipari Szövetkezetekről van szó. Végül a korszakban népszerű, és Dúl által is elképzelt lepényre helyezett toronyház-dinamika helyett egy lépcsőzetesen hátrahúzott, mozgalmas homlokzatú, ötemeletes vasbeton épület mellett döntött. Az épület 1974-ben a Magyar Építőipar nívódíját is megkapta, és Mónusnak is Ybl-díjat hozott, az októberi Népszava így írt a méltatásról:
„A mű legnagyobb erénye a szerkezet, forma és építési technológia olyan mértékű összeforrottsága, amely csak az építész, a szerkezettervező és a kivitelező maradéktalan és példamutató együttműködése eredményeként jöhetett létre.”
„A mű legnagyobb erénye a szerkezet, forma és építési technológia olyan mértékű összeforrottsága, amely csak az építész, a szerkezettervező és a kivitelező maradéktalan és példamutató együttműködése eredményeként jöhetett létre.”
A cikk címe is találó: Betonba foglalt álom. Pedig szó sem volt róla, hogy Mónus egy brutalista épületet akart volna tervezni, mondta el a bejáráson Branczik Márta, ám a mai szemünkkel visszanézve mégis ezzel a stílussal azonosítjuk az épületet.
Mi is az a brutalizmus?
Kevés dolog elnevezésével kapcsolatban él annyi tévképzet, vagy legalábbis pontatlanság, mint a hazai szocialista korszak építészeti stílusait illetően. Van, akinek szocreál minden, ami 1949 és 1989 között épült, de van, aki már az utóbbi időben divatosabb brutalizmussal illeti ezeket az épületeket. Kezdjük a név tisztázásával: bármennyire is kézenfekvőnek tűnik, nem a brutális szóból ered, még ha illene is rá a jelző, hanem a a francia béton brut kifejezésből, ami nagyjából annyit tesz, hogy „nyers beton”. A stílus a világháború utáni, 50-es évek Nagy-Britanniájából indult, és a 60-as években vált igazán elterjedté és népszerűvé, olyan építészek, mint Rodney Gordon, Owen Luder, vagy a magyar származású Ernő Goldfinger jóvoltából.
Bár az épületek elsőre ridegnek, „gonosznak” hatnak – talán ezért is előszeretettel szerepelnek a disztópikus világokat lefestő filmekben a Mechanikus Narancstól a Blade Runnerig – erős szociális oldala is volt a brutalizmusnak, számos iskolát, közösségi épületet terveztek ebben a stílusban, de a társadalmi egyenlőség jegyében tervezett lakóparkokból és tömbökből is számos épült. A legismertebbek a Robin Hood Gardens, a Trinity Square vagy a Barbican, de Anglián kívül, ha csak a szomszédban nézünk szét, az osztrákoknál, a korabeli Csehszlovákiában vagy éppen Jugoszláviában is sokkal jelentősebb ilyen épületállomány van, mint Magyarországon. A brutalizmus „őszinte” akart lenni – a szerkezet megmutatásával, az anyagszerűség hangsúlyozásával egyfajta szoborszerűséget is keltettek.
Az épületbe belépve azonnal feltűnik nemcsak a minőségi anyagok használata, de a részletmegoldások alapos kidolgozottsága is az egyedi megoldások alkalmazása is, amely Gampel József belsőépítész érdeme is. Az előcsarnok fehérmárvány padlóburkolatot kapott, a falakat egyes helyeken teakfa furnér, máshol kőris borítja. A még mindig működő páternoszter – pardon: körforgós felvonó – mellett az épület igazi éke az igazán fotógén vasbeton lépcső a különleges árnyalatú fakorláttal és a krómacél tartóelemekkel.
Bár az épületet 1973-ban adták át, a belső formavilágot meghatározó lekerekített formák, melyek nemcsak az építészeti vonalon, de a berendezéseken is ugyanúgy megjelennek, már a 70-es évek közepének dizájnvilágát vetítik előre – hívja fel a figyelmünket a részletekre Branczik Márta.
A bejárást pár kör liftezés után a tetőteraszon zártuk, ahol testközelből nézhettük meg a betonlamellákat és a kora esti fényben még izgalmasabb látványt nyújtó homlokzati elemeket. Az ilyen betonsimogató bejárásokat nemcsak azoknak ajánljuk, akik rajonganak a korszak építészete és stílusa iránt, de izgalmas ráébredés lehet azok számára is, akik eddig ellenérzésekkel viseltettek a hasonló épületek iránt.
Az épületet a Kiscelli Múzeum Virtuális leletmentés projekjének keretében 2019 februárjában már aprólékosan dokumentálák. Az épület jelenleg a Magyar Iparszövetség Szociális, Kulturális és Sport Alapítványa tulajdonában van, amely 2018 végén az eladása mellett döntött.
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
