éjszakai élet

kultúra

szerkesztés

„Önazonos zene a miénk, ha nem lenne az, akkor kilógna a lóláb, és nem működne” – Belau-interjú

Szerzők

  • Wágner Gábor

2020. 06. 22. 12:06

Most, hogy végre kiszabadultunk a négy fal közül, és korlátozások nélkül mehetünk szinte bárhova – még kisebb, 500 fő alatti koncertekre is –, az azt is jelenti, hogy végre újra készíthetünk személyes, hús-vér interjúkat. Az elsőt Kedves Péterrel és Buzás Krisztiánnal, a budapesti Belau zenekar tagjaival készítettük új, most megjelent, Colourwave című lemezük kapcsán. Az album nemcsak erős zenei anyagot tartalmaz, lágy, simogató, érzelmekre ható és végtelenül pozitív, de még olyan tengerparti, idilli tájakra is elrepít, amilyenekre idén még biztos, hogy nem utazhatunk. Talán majd jövőre. Szerencsére a Belau zenéje az élmény hiányának pótlására éppúgy alkalmas, mint hatásának kiterjesztésére.

We Love Budapest: A legügyetlenebb újságírói kérdések egyike, mégis felteszem, mert ha jól tudom, van valami sztori mögötte: honnan származik a zenekar neve?
 

Kedves Péter: Még gyerkőcök voltunk és osztálytársak. Egyik kedvenc foglalatosságunk az volt, hogy állandóan bújtuk a térképet, és azt néztük, hogy a különböző országoknak hogy hívják a fővárosát. Amikor a nagyobb országokkal végeztünk, áttértünk a kisebb és eldugottabb államok fővárosaira. Így találtunk rá a Pápua Új-Guineától nem messze, Óceániában található Palaura, ami egy sok kis szigetből álló ország. Amikor a zenekar nevén töprengtünk, felmerült bennem, hogy esetleg lehetne valami természetközeli földrajzi név is, és akkor eszembe jutott Palau. Elég csak rákeresni a neten, kizárólag gyönyörű képeket dob fel róla.
 
Buzás Krisztián: Azt mindenképpen fontos hozzátenni, hogy Palau az ország neve, amit mindenki ismer, viszont a helyiek Belaunak nevezik. És mi inkább ezt a verziót támogattuk, mint zenekarnév.

WLB: Voltatok már Belau szigetén?
 

B.K.: Még nem, de a céljaink között szerepel. Ha esetleg eljutunk egy távol-keleti fesztiválra, Szingapúrba vagy Dél-Koreába, esetleg egy ausztrál fellépésre, akkor onnan továbbutazunk, akár saját költségen is, és megnézzük. Nagyon fontos cél. Nem veszélyes hely, hanem inkább egy kisebb, vallásos, természetközeli közösség.


 
WLB: Most, hogy kijött az új, sorrendben második lemezetek, a Colourwave, örülni kéne, ám ezt még mindig beárnyékolja, hogy ugyan vészhelyzet már nincs, de nagyobb koncertek sem, így a lemezbemutatót biztos nem most fogjátok megtartani. 
 

B.K.: Az eredeti tervek szerint április 18-án lett volna a lemezbemutató, ami elmaradt éppúgy, mint a hozzá kötődő, tizenakárhány állomásos európai turné is. Mentünk volna Dániába, Cseh- és Lengyelországba többek között. Volt olyan időpont, amit törölni kellett és volt olyan, amit el tudtunk tolni későbbre. De igazából még mindig az van, hogy nem látjuk a jövőt és teljes a bizonytalanság. Még most sem borítékolható, hogy az őszi rendezvények meg lesznek tartva. Persze azért remélem, hogy nem maradnak el, és akkor már minden rendben lesz. A budapesti lemezbemutató új időpontja egyébként október 12., de ez még nem hivatalos.

Fotó: Belau

K.P.: Azért ami magát a koncertezést illeti, ha minden úgy alakul, már elkezdjük augusztusban. Vannak lekötött időpontjaink, például prágai és koppenhágai, meg van több olyan is, ami pedig még szervezés alatt áll. Külföldi koncertekkel folytatjuk augusztustól tehát, az első hazai fellépésünk pedig egy fesztiválon, a Paloznaki Jazzpikniken lesz.
 
B.K.: Már volt egyszer szerencsénk fellépni itt, még a zenekar kezdő évében, és nagyon kellemes emlék azóta is. Úgyhogy már csak ezért is érdekes lesz ide visszatérni jobb műsorral, nagyobb zenekarként.

 
WLB: Azért ez egy másfajta közönség és másfajta zenei világ, mint amihez hozzá lehettek szokva... 
 

K.P.: Zeneileg ugyan a jazz a fő csapásirány, de nemcsak az szól ott. Lépett már fel Paloznakon az Earth, Wind & Fire is. A közönség persze más, mint a fesztiválok nagy részén, szélesebb körből merít, többen vannak az idősebb korosztályokból és sokan családostul látogatnak el ide. Intellektuálisabb a közeg, elég feelgood.

WLB: Gyerekkorotok óta ismeritek egymást, viszont az együttzenélés csak később jött az életetekbe. Miért kellett ennyit várni, ha barátok is vagytok, és mindketten régóta foglalkoztok a zenével?
 

K.P.: Négy és fél éve zenélünk együtt, a Belau az első közös zenekarunk, meg nekem az első is. Jó darabig nekem a zene csak hobbi volt, és ha volt is zenekarom, az sem volt komoly, hanem inkább valami gyenge próbálkozás, ráadásul 17 éves koromban abba is hagytam az egészet.

 
B.K.: Tízéves korunk óta ismerjük nemcsak egymást, hanem egymás zenei ízlését, érdeklődését is. Számtalan közös pontunk volt és van is. A legerősebb kapcsolódásunk a triphop meg az elektronikus zene, ez a legvaskosabb közös metszet. Ebben van a Belau.
Hogy későn találkoztunk zeneileg, annak az is az oka lehet, hogy én sokáig nagyon metálos voltam, Peti viszont csak módjával. Másfelé keresgéltünk. De mivel mindketten nagyon sokféle zenét hallgatunk, így egy idő után zeneileg is összetalálkoztunk, majd felmerült bennünk a közös zenélés ötlete. Peti mondogatta többet, aztán elkezdtünk róla egyre többet beszélgetni. Még mindig előttem van a kép, ahogy közösen edzünk és közben arról ötletelünk, hogy milyen neve is legyen a zenekarnak. Ha visszanézek, akkor azt látom, hogy egy lassabb, de természetes folyamat eredménye a Belau.

WLB: Autodidakta zenészek vagytok, vagy komoly zeneiskolai múlt áll mögöttetek?
 

K.P.: Abszolút autodidakta vagyok. Nem jártam sehova.
 
B.K.: Kiskoromban ugyan tanultam gitározni, ennek ellenére én is annak tartom magam.


 
WLB: Ha meghallom a Belau zenéjét, attól automatikusan a vizet látom magam előtt. A nyugodt és tükörsimaságú tengert, egy trópusi sziget partjánál, egy mesebeli öbölben, a naplementében. Honnan jön nektek ez az erős vízhez kötöttség?
 

K.P.: Az mindenképpen jó, ha egy zenekar mögött van erős koncepció. De most nem a mesterkélt-mesterséges, kitalált-megtervezett projektekre gondolok. Hanem arra az esetre, amikor a zene meg az egész produkció pontosan arra van kihegyezve, ami a zenekart alkotó tagokból sugárzik, ösztönösen jön, és ettől talán kicsit el is tér az átlagtól.
 
B.K.: A víz egy szimbólum, ami kifejezi a zenekar filozófiáját, ars poeticáját. Minden ember számára létezik egy életút. Ahhoz, hogy elégedetten haladjunk előre, időről időre önvizsgálatot tartunk, elmélyedünk magunkban, döntéseket hozunk, például arról, hogy milyen álmaink vannak, mivel akarunk foglalkozni ezek közül, és mit kell az érdekében megtenni. Ez egy csomó lehetőséget jelent. Minden egyes ember egy sziget – akárcsak Belau –, amit körbeölel a víz, a tenger, ami ezt a sok-sok lehetőséget szimbolizálja. Erről szólnak a dalaink.

Fotó: Belau

WLB: Ez a hol downtempónak, hol triphopnak nevezett zenei közeg, amibe tartoztok, a legtöbb ember számára a Café del Mar lemezsorozat világa. Fénykora még jóval előttetek, a kilencvenes évek második és a kétezres évek első felében volt. Hogyan kötött ki itt a csónakotok – hogy stílszerűen fogalmazzak?
 

B.K.: Az elektronikus zenét mindketten szeretjük. A ciklikussági körök pedig egyre rövidülnek. Most már nem kell 20-30 évnek eltelnie ahhoz, hogy újra divatba jöjjön valami régi. Hamarabb jönnek vissza a régebbi divatok és rövidebb ideig tombolnak újra. Úgyhogy ez a downtempo-triphop világ sem fura, hogy újra itt van, és a mi zenénk is lett.

WLB: Bár van állandó, magyar anyanyelvű énekesnőtök (Szécsi Böbe), a lemezeken mégsem egyedül csak ő énekel. Az első albumon (The Odyssey, 2016) még hazai énekesnők voltak a közreműködők, a most megjelent Colourwave-en viszont csupa külföldi, például Sophie Barker (Zero 7). Ennek van valami különösebb oka? Mondjuk a sokszínűség fenntartása, vagy ha csak a második albumot nézem, akkor a külföldön való érvényesülés jobb lehetősége?
 

K.P.: Ez is és az is benne van, a koncepció részei. Az első lemezen csak magyar énekesnők szerepeltek, az ismerőseink, a barátaink. A másodikon, Saya Noén kívül, csak Böbe, az állandó énekesünk magyar, a többiek mind külföldiek. Bár ezekkel a különböző énekesekkel ugyanúgy gondolkodunk, mégis mindegyikkel másképp dolgozunk együtt. Egymáshoz hasonlítva őket sem egyformák. Ettől talán sokszínűbb a zenénk, a lemezeink, és ezért soha nem ismételjük magunkat. Ez fontos. Az új lemez dalainál egyébként kiderült, hogy az, amelyikben külföldi énekes szerepel, annak a sikere is nagyobb. Mármint külföldön. De ott meg szerencsére nagyon sokat játszunk. A koncerteken egyébként minden dalt Böbe ad elő.
 
B.K.: Böbe számára nagy kihívást jelent a koncerteken, hogy a különböző orgánumú dalokat izgalmasan tudja hozni és úgy, hogy nem leutánozza az eredeti énekeseket, hanem a saját hangjára fordítja le a számokat, és még apró finomságokkal színezi is azokat. Határozottan jól csinálja.

Fotó: Belau

WLB: A vendégelőadókat hogyan találjátok meg? Van egy listátok?
 

K.P.: Az nincs. De elég szerteágazó művelet. Egyfelől van pár ismert énekes, akikkel szerettünk volna együttdolgozni, mint az új lemezen Sophie Barker vagy Kirstine Stubbe Teglbjærg (ex-Blue Foundation), másfelől folyamatosan olvassuk a zenei online felületeket, ahonnan információt gyűjtünk, meg nézzük a különféle YouTube-csatornákat is, amikor pedig külföldön lépünk fel, például egy fesztiválon, ott is átnyálazzuk a line up-ot, aztán akit tudunk, azt megnézzük. Ha valakinek a hangja passzol az elképzeléseinkhez, és aki hasonló zenei közegben mozog, mint mi, röviden, akit Belau-kompatibilisnek érzünk, azt megkeressük. Elküldjük a korábbi zenéinket, leírjuk, hogy milyen koncepcióban gondolkodunk, meg hogy miről szól az egész projekt meg a konkrét dal, amit vele készítenénk el. És aztán vagy összejön, vagy nem.

WLB: Azért elég komoly logisztikával járhat egy sok énekes lemeznek az összerakása. Az előnyeiről már szót ejtettünk, de van-e belőle hátrány?
 

B.K.: Az új lemez, ami szerintem sokkal jobb lett, nagyon sokat csúszott. Ennek oka részben a korlátozás, de az is, hogy sok rajta az énekes közreműködő, és mindenki más ritmusban dolgozik. Az egyiküknek – aki egyébként hasonlóan tökéletes munkát végzett, mint a többiek is – elsőként, másfél évvel a lemez megjelenése előtt küldtük el a számot, aztán végül tőle kaptuk meg utoljára az anyagot. De volt olyan is, aki két hét múlva már küldte a felénekelt kész számot. Sophie Barker például ideutazott pár napra. Állítólag esztergomi gyökerei is vannak, ezt ő mondta. Legközelebb elvisszük oda, mert most nem volt rá idő.


 
WLB: Nagyon tudatosan építkező zenekar vagytok, és talán ennek betudható – meg annak, hogy elég nemzetközi a zenétek -, hogy a külföldi közönség hamar rátok kapott, manapság már - a korlátozási időszakot nem számítva persze – többet léptek fel határon túl, mint azon belül. Tavaly a koncertjeitek 80%-a nem itthon volt...
 

K.P.: Szerintem minden olyan zenekar, amelyik nem magyarul, hanem angolul szólal meg, szeretne külföldön is befutni, vagy legalább gyakran fellépni ott is. De még senkinek nem sikerült komoly eredményeket elérni. Nagyon komoly munka, a kelet-európai régióból meg pláne.

WLB: Ti azért a saját zenei közegetekben sok nívós fesztiválra (Primavera, Electric Castle) is eljutottatok már fiatal zenek létetekre. Vagy mit jelent pontosan az, hogy komoly eredmény?
 

K.P.: Önálló klubkoncert több száz fő előtt. Ez a minimum. És ezt stabilan, többször is, meg több országban, headliner pozícióban. Nagyon nehéz, még így is, hogy elég gyorsan, és egyre jobb eredményeket érünk el.
 
B.K.: Bár nagyon tudatosan építkezünk a kezdetek óta, de még így is volt, amit nem tudtunk, vagy olyan helyzet, amikor hibáztunk. De mindig levonjuk a konzekvenciát, egyre jobban és jobban csináljuk, és ezért mindig feljebb lépünk egy-egy szintet. Mi pedig szeretnénk oda eljutni, azok közé, akiket már automatikusan meghívnak, mert tudják róluk, hogy ők biztosan és mindig jók

.
WLB: Mennyire terveztek előre ebben a nagy tudatosságban?
 

K.P.: Egy évre nagyjából. Már persze egy ideális világban, mert most nem az van.
B.K.: Már elkezdtünk foglalkozni a harmadik lemezzel, és nagyjából sejthető, hogy 2-3 év múlva fog megjelenni. Azt szeretnénk, ha még jobb lenne, mint a mostani lemez. Sőt, minden lemez egyre jobb és jobb legyen.

Fotó: Belau

WLB: A Colourwave mitől jobb, mint a The Odyssey?
 

K.P.: Produceri, hangszerelési szempontból óriási a különbség közöttük. Az új album sokkal egységesebb, kiforrottabb, kidolgozottabb, ízlésesebb, felnőttebb. Az első lemeznek viszont még megvoltak a maga gyermekbetegségei.
 
B.K.: Üvöltenek róla. Pedig kaptunk érte Fonogram-díjat, ami azért mégiscsak azt jelenti, hogy annyira azért nem rossz. De az új minden szempontból jobb. Kifinomultabb, sokoldalúbb és vizuálisan is sokkal átgondoltabb.


 
WLB: Én személy szerint nagyon bírom egy zenekarban, ha érzi és meg is tudja valósítani az egyensúlyt a popzenei és a nempopzenei vonások tekintetében. Ez nálatok is megvan: egyfelől megvan benne ez a napfényes-tengerpartos, fülbemászó és nagyon megnyugtató Café del Mar-érzés, másfelől pedig pszichedelikus meg melankolikus is. Ez is a már említett tudatosság eredménye?
 

B.K.: A jövőben az utóbbit szeretnénk még inkább aláhúzni, hogy legyen az egészben valami megfejthetetlenség és titokzatosság, ami azonban nem zárja ki, hogy közben meg ne kerülhetnének bele olyan énekdallamok, amiket hamar, szinte azonnal megjegyez a hallgató. Alapvetően a Belau-filozófiát szeretnénk még jobban kiterjeszteni.

WLB: Valahogy azt érzem, hogy az inspirációt elsősorban nem zenékből szerzitek, hanem talán álmokból, mert elég álomszerű a zenétek. Honnan jönnek az ötletek?
 

K.P.: Sok zenét hallgatunk, ráadásul sokfélét, de valóban máshonnan jönnek az inspirációk. Álmokból is érkeznek, meg a vágyainkból, konkrét utazásokból, de akár egy kép is adhat ebben segítséget.

 
WLB: Ti egyébként az életben is ennyire nyugis arcok vagytok, mint a lemezen?
 

B.K.: Nem egészen. Nem vagyunk tisztán olyanok, mint a Belau zenéje. De a személyiségünk egyik része mégis olyan. Ugyanakkor meg szeretjük az obszcén humort, a trash zenéket és szoktunk káromkodni, meg a jelennek is élni.
 
K.P.: Önazonos zene a miénk, ha nem lenne az, akkor kilógna a lóláb, és nem működne.

Hasonló tartalmak

Admin mode