Eközben Namíbiában
Az idei fesztivál egyik vendége lesz Jonas Spriestersbach rendező, aki elkíséri a filmjét a Verzióra, és az ilyesmi azért is szokott jól jönni, mert a vetítés után kérdéseket lehet feltenni az alkotónak. Ez pedig pláne jól jön, ha a dokumentumfilm témája provokatív, megosztó vagy forró. Az Eközben Namíbiában pont egy ilyen film: a rendező a délnyugat-afrikai országba látogatott, méghozzá abból a célból, hogy azt vizsgálja,
a német gyarmati múlt emléke, tapasztalatai és következményei hogyan csapódnak le a jelenben.
Németország 1884-ben kebelezte be Namíbiát, ami 1945 után a Dél-Afrikai Köztársaság fennhatósága alá került, majd 1990-ben vált függetlenné. Azóta töretlenül fejlődik. A gyarmatosítást követően a fő problémát az jelentette, hogy Namíbia gyémántban és aranyban gazdag ország volt, a meggazdagodás reményében pedig rengeteg német telepes és vállalkozó érkezett az országba, ami viszont a bennszülött törzseknek nem tetszett, így ellenállás bontakozott ki. Ezt a németek gyakran kegyetlen, embertelen módszerekkel verték le. Elég most csak annyi, hogy koncentrációs táboroknak is beillő kényszermunkatáborokat létesítettek az elfogott lázadók számára. A német film a közelmúlt történelmének egy kevésbé ismert fejezetéről mesél, ami egyben szembenézés is a véres múlttal, ám mindezt a megbékélés jegyében teszi.
Alattunk dobog
Mi is írtunk már róla, hogy a XII. kerület csodás villái sokszor sötét történeteket rejtenek. A régi, jómódú családok otthonait a szocializmus idején államosították és sok esetben politikai foglyokat tartottak fogva a falak között. Hogyan nézhetnek szembe ezzel az örökséggel azok, akiknek most az otthona egy ilyen elegáns villa? Timár Sára gyerekkorát meghatározta néptáncos családja, a közöttük lévő szeretetteljes kapcsolat. A 80-as években költöztek be virányosi otthonukba, a szép, kertes házrészbe pedig a Timár családdal együtt zene és tánc, gyerekzsivaj és meghitt karácsonyok is érkeztek. Sára csak felnőttként ébredt rá, hogy a házban valaha az ÁVO őrzött politikai foglyokat, itt raboskodott Kádár János és Rajk László is. A falaknak azonban nem ez az egyetlen titka, Sára pedig családja segítségével nyomozásba kezd. Az éveken át tartó kutatómunka eredményeként feltárul egy százéves ház múltja, előkerülnek a külföldön élő régi tulajdonosok leszármazottai, egy rövid epizódig bekúszik az egykor beköltöztetett ÁVO-s családok emléke is. Végül pedig azt is megtudjuk, hogy mi van a pince rejtélyes álfala mögött. Közben mindenki a maga egyéniségének, érdeklődésének megfelelően (másként) küzd meg a múlttal, a tagadástól a szembenézésig. Egy olyan régi város, mint Budapest ezernyi hasonló történetet rejt, mégsem volt még sosem ennyire aktuális az a kérdés, hogy mit kezdjünk a 20. század örökségével, és megismerhető-e az a múlt, amit nem éltünk át, mégis magunkban hordjuk az emlékét.
A fény katonái
Johannes Büttner és Julian Vogel német rendezőpáros alkotása sem az a dokumentumfilm, ami kerülni szeretné a provokatív témákat. A fény katonáinak szereplői fura alakok: wellnessinfluenszerek, életvezetési guruk, összeesküvéselmélet-hívők és államellenes ideológiákat zengő váteszek, valamint az ő követőik, akik az önfejlesztés, az önkeresés, a spiritualitás útján elindulva jutottak el a radikális ideológiákig. A flm ezt az utat igyekszik feltárni. Ami a hasonló, az általános, normál mérce számára idegen szubkultúrákat bemutató, a komfortzónánkon túli világba invitáló filmek esetében nagy erény: hogy nem ítélkezik. Hanem távolságtartó empátiával tanulmányoz, igyekszik megérteni és pontosan bemutatni azt, amit lát. Aztán majd a néző elgondolkodik, véleményt alkot és meghozza a saját ítéletét is akár. A fény katonái is ezen az úton járó, erős film. Egy konkrét szektát, a TikTokon és a YouTube-on jelentős követőtáborral rendelkező, Mister Raw nevű életmódguru és gyógyító-influenszer köré szerveződő kis csoportot követ nyomon. A néző végig fejcsóválva nézi őket, csodálkozik, nem érti, időnként megdöbben, máskor pedig nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. Mert hát ránézésére csupa olyan embert lát közben, akik nap mint nap mellette is ülnek a metrón.
Krokodil
Nem, ez az új-zélandi–nigériai koprodukció nem a hírhedt dizájnerdrogról, még csak nem is a veszélyes hüllőről szól, hanem egy nigériai alkotói közösségről (The Critics), akik barkácseszközökkel és telefonnal készítenek több mint 10 éve sci-fi-filmeket. J.J. Abrams amerikai filmes guru (pl. Lost-sorozat) figyelt fel rájuk, majd a történetükről, ami még a csapat tagjainak kamaszkorában kezdődött el, egy új-zélandi rendező, Pietra Brettkelly készített szórakoztató dokumentumfilmet, aminek Idris Elba volt az egyik producere. A The Critics filmjei bénák, a közösségi médiában gyakran bukkannak fel hasonló mozis bumfordiságok, mégis, legalább nevetésre ingerlik a nézőt. Mert ezeknek a filmeknek van valami sajátos és tetszetős stílusa, bája a bénaságukon túl, és ez szórakoztató. A bénaságok pedig nem abból fakadnak, hogy a filmkészítők tehetségtelenek, hanem abból, hogy a szegényes körülményeik mellett ez és így megy. De minden esetben és minden jelenetnél igyekeznek erényt kovácsolni a hátrányból. A filmes csapatról szóló mozi nemcsak és nem is elsősorban azt mutatja be, a srácok hogyan készítik a filmjeiket, és aztán milyen lesz a végeredmény – persze ez is benne van jó pár eredeti filmjelenet kíséretében –, hanem azt, hogy amin mi visítva röhögünk az otthonunk kényelmében, és amit itt, a felvilágosult Európában a trash jelzővel illetünk, amögött milyen mélységek, meglepő motivációk, egyéni drámák, váratlan fordulatok húzódnak meg.
Ami nekünk trash, az másnak az élet.
Hangok a fejemben
Nálam legalábbis ezt a hatást érte el az a holland dokumentumfilm, amit Maasja Ooms készített, és ami több embert követ végig egy pszichoterápiás úton, hogy a hangokat, amiket a fejében hall, megértse, megismerje, és megtudja, hogy miért beszélnek a fejében megállás nélkül. Soha életemben nem találkoztam még ilyen emberrel, éppen ettől válik zavarbaejtővé és kicsit borzongatóvá is a film, ami több különböző esetet mutat be. Van, akinek mindig ugyanaz a hang szól a fejében, van, akinek mindig van, van, akinek egyszerre több. Van, akit támogat a hang, van, akit meg nem. A film attól válik hátborzongatóvá, hogy látjuk és halljuk a beszélő pácienst, halljuk a pszichiáter beszélgetőtársakat, de mindig van ott még valaki, a hang(ok) a fejben, akiket nem látunk, sosem hallunk, de időnként kapunk tájékoztatást arról, hogy mit mondanak, és tudjuk, hogy ők is ott vannak. A beszélgetések sosem kétszereplősek. Ennyi beszédes arcot már régen láttam filmben, és a szereplők akkor mondanak a legtöbbet magukról és az állapotukról, a hangokhoz való viszonyukról, amikor csendben vannak, amikor nem beszélnek, legalábbis hallhatóan nem. Mert belül azért közben zajlik a párbeszéd.
(Borítókép: Maasja Ooms web)
Újra jön a We Love Kuponhét október 28. és november 14. között!
Első kuponhetünk sikerén felbuzdulva folytatás következik: most ismét különleges kedvezményekben és ajánlatokban részesülhettek, új kuponoldalunk bemutatásával. Ezzel szeretnénk meghálálni, hogy olvastok minket. A résztvevő helyek között találtok éttermeket, pékségeket, bisztrókat, pizzériákat és bárokat is.
Részleteket ezen a linket találtok, felfedezésre fel!
hirdetés
