Volt egyszer egy „nyolcker” – 50 éve volt a Tömő utcai toronyház botrányos átadása, 15 éve épül a Corvin negyed

Míg a korábban bemutatott környékek – mint a Tabán, a Belváros vagy Óbuda átalakítása inkább már csak történelem, a Corvin mozi mögötti terület drasztikus színeváltozása csak az elmúlt évtizedben zajlott le. Gondolnánk. Pedig ez sem teljesen igaz, hiszen a régi városszövet felbontása és átalakítása már a 60-as évek elején elindult, amikor döntöttek a Tömő és a Práter utcai magasházak, majd a lakótelep felépítéséről. Azonban amíg Óbuda vagy a Tabán elbontása kapcsán – ugyan mind a mai napig összecsapnak a vélemények, hogy a romanticizált múlt és az elveszett építészeti értékkel szemben ott állt a környékek nyomornegyedszerű elavultsága – azért a városi emlékezet inkább fájó nosztalgiával tekint vissza a rombolás előtti különleges hangulatú környékre, itt nagyon más a helyzet.

Ebből a szempontból a VIII. kerület ezen része kicsit más megítélés alá esik, sőt, a környék megbélyegzett „gettó” múltja miatt talán még hangsúlyosabbak voltak azok a hangok, amelyek nem sajnálták az eltörlését, se a 60-as, 70-es években, de a rendszerváltás után sem. A szigorúan vett környék, amelynek az utóbbi ötven évben lezajlott drasztikus változását most végigkövetjük itt, az a Práter (a Szigony kereszteződéstől a határ a Baross utca)-Illés-Tömő utcák és az Üllői út által határolt terület a Corvin mozi mögött.

A környék a 19. században még bőven külvárosnak számított, a mai Tömő utca elején élt (bujkált) éveken át Táncsics Mihály, de itt vett hatalmas kertes telket, a mai Baross utca 98. helyén Jókai Mór és Laborfalvi Róza is, Krúdy Gyula Budapest vőlegénye kötetében pedig még Podmaniczky Frigyes gyerekkorának nagy disznótorairól számol be a környéken. 

A régi térképeken is jól látszik, hogy 1823-ban alig pár épület áll itt, azok is inkább majorságok – ezek nagy részét elmossa az 1838-as nagy árvíz. Az 1870-es évekre azonban már sűrűsödik az épületállomány, a századfordulóra pedig jobbára beépül a környék. Azonban a házak nagyon vegyes arculatot mutattak stílusban és minőségben is. A földszintes, nem túl időtálló anyagból emelt házak mellett két-, háromemeletes, összkomfort nélküli bérkaszárnyák, de elegánsabb késő klasszicista, eklektikus és szecessziós bérházak váltogatták egymást akár egy utcán belül is. A korszak nagy építészdinasztiáinak tagjai közül többen is terveztek itt házakat, mint Hild Károly, Kasselik Ferenc, Pollack Ágoston vagy Gottgeb Antal. A lakosság nagy része a világháború előtt kisiparosokból, kishivatalnokokból, értelmiségiekből, munkásokból állt.

A Budapest folyóirat (most ingyenesen olvasható az Arcanum adatbázisában is) 1972-ben, a józsefvárosi tanácselnökkel készült interjúban így összegzi a környék épületállományát: 

„Lakóházainak 72 százaléka épült a múlt században, és sajnos, nem időt álló anyagokból. Az épületek 40 százaléka földszintes, a két emeletesnél magasabb házak aránya az összesnek a negyedrészét sem éri el. A lakások hatvan százaléka szoba-konyhás. Alapterületük kicsi, a helyiségek viszont magasak. Vécé minden emeleten — hat-nyolc-tíz lakáshoz — egy vagy kettő, a nyitott körfolyosón. A lakások többségében nincs fürdőszoba. Tehát a lakások szerkezete olyan, ami eleve elavult életformát, korszerűtlen életmódot kényszerít az itt lakókra."

1964-ben adta hírül a Népszava, hogy kiürítik és lebontják Józsefváros legrégebbi és legelavultabb részét, a Jázmin és a Tömő utca között. Ahogy a tervezés és aztán a kivitezelés is megindult, a terv folyamatosan módosult és csúszott, mivel menet közben derült ki, hogy ilyen méretű és komplikáltságú városrehabilitációs projekttel az országban még senkinek sem volt dolga. A már beépített területen történő szanálás sokkal több pénzt és körültekintést igényelt – nemcsak a lakók átköltöztetése és a lakások kiürítése, valamint a bontás emésztett fel hatalmas energiákat, de az elavult közművesítés újjáépítése is, illetve az egész projekt mögött álló nagy dilemma. Történetesen hogy a hatékony lakásépítéshez és a szanáláshoz egész háztömbök lebontására szükség van, ami azt jelentette, hogy olykor amúgy nem rossz állapotú házak is áldozatul estek.

„A szanálás olykor kényszerűen érint viszonylag jobb állapotban levő lakóházakat, ahol a régi, tágas, háromszobás családi otthonokban élő művészek, tudósok, orvosok aligha találnak méltó kárpótlást egy új lakótelepi lakásban, mert nem tudják elhelyezni hatalmas méretű antik bútoraikat, mennyezetig érő, teli könyvespolcaikat” (Budapest folyóirat, 1970)

A tervezett öt Tömő utcai, 17 emeletes toronyházból végül három valósult meg, immár a BUVÁTI és Mester Árpád beépítési tervei alapján – a számokat folyamatosan faragták le, végül 1970 végéig 192 lakást adnak át. Jelentős csúszások után az első házba 1970 májusában költözhettek be a lakók, két hónap múlva azonban már egy majd 70 oldalra rúgó és egymillió forintról szóló hiba- és panaszlista készült. A falak beáztak, a tapéta pergett, az illesztéseknél centis rések tátongtak – még a korabeli sajtó is hangos volt a botránytól. Az évtizedben felépítettek még három újabb tömböt a Práter utcában, végül a házgyári elemekből készült, 10-17 szintes sávházakat az Illés és a Szigony utcáknál, valamint a korszakban a lakónegyedek mellé rendelők, bölcsődék, óvodák, iskolák és egyéb kiszolgáló intézmények is épültek a környékre. Ám amint ez a hosszan húzódó és felemás sikereket hozó projekt lezárult, a környék maradék házainak és lakóinak a sorsa is lekerült a napirendről, bármiféle rekonstrukció elkerülte az utcákat.

Bár a rendszerváltás előtt Perczel Anna városépítész kidolgozott egy alapos rendezési tervet a Üllői út és a Baross utca közötti, az Illés utcáig nyúló területre, amelyet szociológiai kutatás és értékfelmérés is megelőzött, ebből nem lett semmi. Pedig ez a teljes pusztítás helyett az épületállomány jelentős részének megtartásával és csak a városszövet szükséges méretű fellazításával és a foghíjtelkeken vezetett zöld sétánnyal számolt, derül ki a Magyar Narancs 2005-ös cikkéből. Az önkormányzat eleinte a ferencvárosihoz hasonló (azóta már sokat kritizált) tömbrekonstrukcióban is gondolkodott, de végül győzött a pénzügyileg legoptimálisabb megoldás, aminek eredményeként elindulhatott az eleinte Corvin–Szigonynak, majd Corvin negyednek nevezett projekt. 2005 őszén indultak meg az első bontások, elsőként a Práter, a Vajdahunyad és a Futó utca által határolt tömb huszonkét háza tűnt el,

„Helyük hatalmas grund. A Tabán esete kicsiben. Ott is nyomorúságos volt az élet, ma mégis mindenki sajnálja, hogy romantikus házaiból nem maradt legalább egy-kettő mutatóban. Ezt viszont Józsefváros esetében sem nagyon szeretnék.” 

Így írja le a képet Csordás Lajos a Budapest folyóirat akkori aktuális számában, amely az akkor még utoljára így egyben látható környék elsiratása is. A Közép-Európa legnagyobb ingatlanfejlesztési projektjének is hívott átalakulás következtében szinte semmi nem maradt abból a századfordulós városrészből, amit egykor Iparosnegyednek is neveztek. Bár a műemlékesek derekasan harcoltak, hogy legalább kiemelt épületek megmaradjanak hírmondónak, a Tömő utcai Táncsics-házon kívül mást nem lehetett megmenteni.

Érdekes most visszatekinteni, hogy az eredeti tervek szerint felmerült, hogy a Zeneakadémia elméleti képzése ide kerülne, de a SOTE és a Pázmány minikampuszának a felépítése is felvetődött. Mára már szinte teljesen megtörtént a környék átpozicionálása a Futureál fejlesztésében, hiszen a földszintes házak helyén pláza, high-tech irodaházak, lakóparkok, éttermek állnak. 2017 elejére készült el a Nokia irodaháza, amely a Corvin negyed majd egy évtizedes fejlesztésének egyik befejező eleme és egyben a sétányt lezáró ikonikus vizuális eleme is a Corvin Technology & Science Parkkal együtt, illetve a Szigony utcában épülő Corvin 7 irodaházakkal.

A negyed régi hangulatát és történetét őrzők közül utolsónak a Gólya költözött el – bezárása jó példa a városban zajló dzsentrifikációs és rehabilitációs folyamatokra. A Bókay János utcában, az 1906-ban nyitott vendéglő épületében működött presszó sokkal több volt, mint egy jó bulihely, fontos társadalmi projektek, a helyieket is bevonzó műhelyek, események színhelye volt. Ők most kijjebb, az Orczy térnél folytatják a munkájukat, a földszintes épületet pedig – az utolsó túlélőt a Práter-Tömő-Szigony Bermuda-háromszögben – elbontják, hogy ennek helyére is új lakóház épülhessen.

Mivel az elbontott épületek egy része valóban siralmas állapotban volt – hiszen akár fél évszázadig, ha nem tovább, bármiféle felújítás elkerülte őket – valamint a társadalmi és szociális problémákkal is terhelt környék volt, kevesen voltak azok, akik igazán sajnálták volna az eltűnését. Ennek ellenére nehéz egyértelmű értékítéletet mondani, hogy a hatalmas pusztítással járó átformálás valóban nevezhető-e rehabilitációs projektnek, hiszen nem igazán maradt mit rehabilitálni, egy teljesen új városrész született a régi nyomait is eltörölve.