A játékbaba-javítás egy kihalófélben lévő szakma. Mondom ezt annak ellenére, hogy amikor a Babaklinikában jártunk – ami a Múzeum körút Astoria felőli végén található – szinte adták egymásnak kilincset a vásárlók. Vagyis az igény a babajavításra azért még napjainkban is jelentős, és ha nincs ez a kis bolt és műhely, akkor nincsenek újjászülető játékbabák sem. Barta Judit a 80-as évek végén szállt be a családi vállalkozásba, évtizedek óta ő viszi az üzletet, minket is ő fogadott. Intenzív és szuperlelkes személyisége, na meg az üzlet is azonnal levett minket a lábunkról.
Azt, hogy egy játékbaba micsoda értéket képvisel, a nők tudják a legjobban. Először gyerekként élik meg az élményt, majd aztán meg akkor, amikor anyák meg nagymamák lesznek, és a lányuknak meg a lányunokájuknak adják tovább a féltve őrzött babát. Ez utóbbi esetben általában szükség van már némi ráncfelvarrásra, és a Babaklinika épp erre esküdött fel: hogy mindenféle játékbabát megjavítson, hogy az majdnem olyan legyen, mint amilyen új korában is volt. És persze azok szeme is felcsillanhat, akik babázás helyett játékmackóztak vagy bármilyen szőrös állatfigurával töltötték a gyermekkorukat, merthogy itt azokat is megjavítják.
A családi vállalkozás kezdetei a régmúltba nyúlnak vissza, Barta Judit ükmamájához, aki egy meseszerűen romantikus történetbe csöppent bele aznap, amikor egy fuvaros ember a kocsiján ülve befordult az utcájukba, és megpillantotta őt, a szorgalmasan hímezgető szép, mosolygós fiatal lányt. Szerelem volt első látásra, amit lagzi követett, majd az ifjú pár Párizsba utazott, ahol kitanulták a babakészítés fortélyait.
Visszatértek Magyarországra, és a Károly körúton nyitottak egy üzletet, amit a második világháború után, 1947-ben államosítottak, így lett belőle babajavító szövetkezet. Ebből vált ki 1957-ben Barta Judit nagymamája, aki rátalált a Múzeum körúti kis üzletre, amit egy táskajavítóval közösen kibérelt. Itt született meg a Babaklinika, és azóta is itt található.
A Babaklinikát egészen a 80-as évek elejéig a nagymamája és nagynéni vitték közösen, majd előbb beszállt a családi vállakozásba Judit édesanyja, majd pedig ő maga. Ekkor a család három generációja dolgozott együtt. Ma viszont már egyedül Judit viszi az üzletet, és ő csinál majdnem mindent – szomorú kényszerűségből. Korábban virágzott Budapesten is a baba- és játékkészítés, így egy sor mesterember segítette a babajavítást: volt, aki babafejet készített, egy másik testet, a harmadik hajat, és a sor még folytatható lenne.
Azonban ezeknek a marginális szakmáknak nem volt utánpótlása, és mivel a játék- és babakészítés napjai leáldoztak, ezért egy idő után már megélhetést sem nyújtottak. Úgyhogy Judit kénytelen volt egy csomó mindent megtanulni maga, illetve külföldi babakellékforrások után nézni.
Judit abban is viszi tovább a családi hagyományt, hogy tényleg mindent megtesz a babák – valamint a babatulajdonosok – érdekében. Még abban az esetben is, ha ránézésre menthetetlen a helyzet. Valamiféle megoldás akkor is létezik, és Judit általában megtalálja. Tényleg csak nagyon ritkán mondja azt, hogy itt bizony nincs mit tenni.
A legidősebb játék, amivel Juditnak dolga akadt – meg is javította – egy 1890-es években készült baba volt, igazi muzeális darab, minden még élő embernél öregebb, sőt, talán még a boltban található és még mindig működő, több mint 100 éves Singer varrógépnél is.
A babajavítás alapból egy kedves és vidám dolog, a bolt hangulata és Judit személyisége is csak aláhúzza ezt, időnként mégis olyan történetek fűződnek egy-egy játékhoz, amelyek meghatóak és/vagy szomorúak. Mint azé a nénié, aki érezve, hogy közeleg a vég, elvitte a régi babáit a Babaklinikára, hogy azt megjavítsák és az unokáira hagyhassa. Ám amikor az egyik javíthatatlannak bizonyult, akkor csak annyit mondott, hogy nem baj, akkor azt majd temessék el vele együtt.
Az igazán mellbevágó pedig annak a német házaspárnak az esete volt, akik egy régi elnyűtt játékmackóval állítottak be a boltba. Mint kiderült, a maci nem az ő gyerekkori emlékük, hanem később került hozzájuk, amikor egy vonatsín mellett álló házban éltek. Azon a vonalon vitték a zsidó családokat a haláltáborokba. A macit a sínek mellett találták meg, nem sokkal azután, hogy egy transzport elhaladt a házuk mellett. Az egyik vagonból dobhatták ki.
