Amióta világ a világ, vannak művészetértő emberek, és vannak nem értő – vagy érdeklődést nem mutató társaik. A modernizmus égisze alatt a festészet a hű ábrázolástól eljutott a koordinálatlan pacák magasztalásáig, amely világában már nem olyan egyértelmű valamiről kijelenteni, hogy értékes műalkotás született, vagy csak felültünk egy átmeneti divatnak. A helyzet bonyolultságát pedig csak fokozza, amikor fehér festékkel készül a kép a fehér vászonra.
Izgalmas háromszereplős komédia debütált a Thália Télikert színpadán: Yasmina Reza Művészet című darabjának rendezője Béres Attila, szereplői pedig Serge (Nagy Viktor) a teljesen fehér festmény megvásárlója, barátja Marc (Zayzon Zsolt), aki dühét nem leplezve sújt le negatív véleményével a vételre és Yvan (Hevesi László), aki a legkevésbé sem szeretne a nézeteltérések kereszttüzébe kerülni, de ez végül elkerülhetetlennek mutatkozik.
A Művészet bár komédiának álcázza magát, valójában drámai elemekkel komponálva jut el egy felszínes ellentmondástól a véresen komoly végkifejletéig. A darabot először Sean Connery mutatta be Londonban, azóta világsiker, és ősszel a Thália színpadján is debütált. A különleges történet egy zseniális (láthatatlan) festmény leleplezésétől indul, és komoly konfliktusok feltárásáig vezet. A dráma során három férfi barátságának dinamikája bontakozik ki szemünk előtt, a festmény tulajdonképpen csak a katalizátor. Mi a helyes magatartás, ha úgy hiszed, a barátod őrültséget követett el? Csendben támogatod? Vagy szembesíted vele? Megpróbálod megérteni vagy képtelen vagy a saját látásmódod hátra hagyni?
A Művészet vizuális megjelenítése a színpadon egyszerű és letisztult, akárcsak a nézeteltéréseket felszínre hozó drága festmény. Fehér, fényes térben tűnnek fel a szereplők hol kettesben, hol hármasban. A párbeszédeket belső monológok tarkítják, amik segítik megérteni a szereplők személyes feszültségeit, és a karakterük cizelláltságát. Az ellentétek feltárásáig nem kell sokat várnunk, a karakterek gyenge pontjai viszont lassabban bontakoznak ki.
A színészek gyönyörű pontossággal ábrázolják a kiborulás állapotának stádiumait, a boldog nyugodság színről színre halványodik arcukról, mígnem vörös gyöngyöző arccal ordítanak egymással, amit a szituációban nem élünk meg túlzásként. A kisebb tér előnyeként egészen közelről kísérhetjük végig érzelmi ingadozásaikat, felfedezve arcukon az olykor nagyon jól ismert hangulatokat, és azok ingadozásait. Társas játszmák, és a mögöttük húzódó valódi érzelmek körvonalazódnak a történet végére, a férfiak levetik álarcaikat egymás előtt, mint az a bizonyos drága festmény csupaszon, kiszolgáltatottan vállalják félelmeiket és gyengeségeiket.
A 100 perces, egy felvonásos darab tökéletesen ábrázolja az emberi természetet, azt, ahogy beszélünk, de nem azt mondjuk amit gondolunk, azt, hogy a negatív érzéseink észrevétlenül feltornyosulnak bennünk és a lehető legváratlanabb pillanatokban robbanunk, és azt, hogy mekkora katarzissal járhat, amikor felvállaljuk a legsérülékenyebb pontjainkat, és tudatosítjuk, mi az, ami valójában bánt. Serge, Marc és Yvan karakterei felváltva lobbannak lángra, és feltartóztathatatlanul közelednek a valós, szemtől szembeni konfrontálódás pillanatáig, majd oldódnak fel egy keserédes megoldásban, hogy a nézőnek a színházból hazafelé is legyen min töprengenie.
