Fényképező angyalok és mélytengeri lények – A legszebb színes Zsolnay épületkerámiák

Kinek köszönhetőek a budapesti épületeket majd egy évszázada ragyogó színekbe burkoló és világszerte ismert Zsolnay kerámiák? Hogyan vált sikertörténetté az apró pécsi fazekasműhelyből kinövő gyár? A fővárosi házakat díszítő és burkoló Zsolnay csempéken keresztül bepillantást nyerünk nemcsak egy kísérletező kedvű zseni műhelyébe, de a századforduló környékének budapesti életébe is. 

Épületek díszítésére vagy fedésére már az ókorban is használtak kerámiát, a középkorban népszerű volt a mai spanyolországi mór területeken is, de Európában az igazi reneszánsza vagy felfedezése a 19. század közepére tehető, aranykorát pedig a szecesszió hozta el. A világkiállításokon bemutatott gyarmati áruk és iparosok kerámiái ösztönzőleg hatottak az öreg kontinens művészeire és építészeire is. Miután sikerült kiküszöbölni a legnagyobb problémát, és létrehozni az időjárás viszontagságainak ellenálló, fagyálló kerámiát, elindulhatott hódító útjára a nagyvárosokban. Az egyik legkreatívabb megformálás talán a császári és királyi fotográfus, Mai Manó számára készült műterem és lakóház portálján található.

A Zsolnay-gyár felvirágoztatása

Az 1850-es évek végét Pécsett alapított gyár 1864-ben került Zsolnay Vilmos irányítása alá, aki a világhírnevet meghozta neki. Az önmagát élete végéig szerényen csak fazekasmesternek nevező Zsolnay fáradhatatlanul kísérletezett újabb és újabb anyagokkal és mázakkal. A korszak építészeti zsenijével, Lechner Ödönnel Londonban is megfordult, ahol a gyarmati kiállítás, a mai Victoria and Albert Museum gyűjteményének alapja, és az itt található színes török, perzsa és india kerámiák nagy hatással voltak mind a kettejükre. A gyár élére kerülve Vilmos hatalmas lelkesedéssel kezdi meg annak fejlesztését: új anyagokkal kísérletezik, sorra teszteli a környék agyagbányáit, az égetési technikákat, kemencéket és mázakat.

A gyár fejlesztése mellett – főként hogy azt finanszírozni tudja – számos egyéb vállalkozásba is belefogott, tanult kémikusnak és a vasútépítésbe is beszállt. A korszak gazdasági válságai majdnem romba döntik álmait, de Zsolnay nem adja fel ilyen könnyen. A 1872-es tőzsdekrach és befektetői elvesztése után egy évvel már ott van a Bécsi Világkiállításon, ami elhozza a Zsolnay-gyárnak a nemzetközi hírnevet. Fiának, Mikósnak írt levelében kissé gondterhelten, de büszkén újságolja, hogy annyi a megrendelésük, hogy képtelenek mindet teljesíteni, Angliából, Amerikából Franciaországból és Oroszországból is érkeznek a megkeresések. A következő nagy esemény a 1878-as Párizsi Világkiállításon való szereplés, ide már a 21 éves Zsolnay Miklós utazik el a gyárat képviselni, és elhozni a kiállítás aranyérmét, a Grand Prix-t. Az öntudatos ifjú még a kiállítás egyik darabját, egy hatalmas Zsolnay-tálat is földhöz vágott a kukacoskodó és hitetlenkedő újságírók szeme láttára, hogy megmutathassa az anyag keresztmetszetén, hogy ez nem holmi mázolmány. 

Ám hiába a nemzetközi elismerés és a külföldi  megrendelések, Magyarországon még várat magára a siker. Az áttörést az 1885-ös, Városligetben felállított országos kiállítás hozza meg. A kiállítás épületei közül az egyetlen, mai napig álló darab gazdag kerámia díszítése a Zsolnay-gyár fővárosi bemutatkozása. Szemfülesebbek talán már párszor elbámészkodtak a sör vagy fröccs fölött a Kertemben üldögélve, hogy ugyan miért tekint le rájuk annyi mini milói Vénusz, görög harci sisakokat vagy festményeket tartó félmeztelen lány. Az Országos Általános Kiállításra épült Műcsarnok épületét ugyan kissé megtépázta az idő, de gazdag Zsolnay díszítése még a mai napig őriz valamit régi pompájából.

A kiállítás után Magyarországon is egyre nőtt a kereslet a gyár termékei iránt, főként az az épületdíszítő kerámiák és plasztikák voltak népszerűek. Első nagyobb budapesti megrendelése a Zsolnay-gyárnak az Ybl Miklós tervezteVárkert Bazár majolika mennyezetburkolatai voltak.

A Lechner Ödönnel közös munka

A nyolcvanas évek közepén, ahogy a megrendelések és az igények is nőttek, kezdett el Zsolnay Vilmos kísérletezni egy fagyálló, pirogránit masszával, ami hosszú távon képes ellenállni az időjárás és a nagyvárosi környezet viszontagságainak. Az 1896-ban felépülő Országházhoz már ezekből szállított. A század végére a gyár már az ország kerámiaipari termelésének több mint ötödét állította elő. A népszerű fagyálló épületkerámiák mellett a korszak legnagyobb szenzációja volt a máig hihetetlenül népszerű „eozin” máz kikísérletezése.

Lechner Ödönnel közös londoni útját már említettük. Ennek az utazásnak a gyümölcsei máig Budapest legérdekesebb épületei. Kevésbé ismert korai Lechner épület a Váci utcai Thonet-ház, de búzavirágkék Zsolnay burkolatával már előrevetíti a későbbi színpompás homlokzatokat.

A korabeli közvéleményt erősen megosztotta Iparművészeti Múzeum, ahol csak úgy tobzódik Lechner a Zsolnay csempék alkalmazásakor: a zöld-sárga tető, a bejárati lépcsőkorlátok, a pirosas burkolati tégla, ami a fényben olajosan csillog...

Az együttműködés a Földtani Intézet kékes színekben játszó épületénél a Stefánia úton is egyértelmű. A tengerkék tetőzet mellett az épület homlokzatát díszítő magyaros és mélytengeri üledékekből ismerős állatkák is mind a Zsolnay-gyárból kerültek ki.

A belvárosi, Hold utcai Postatakarékpénztár homlokzati díszítése már visszafogottabb, de ha az ég felé emeljük tekintetünket, Zsolnay és Lechner itt is remekelt.  Hogy mi motiválhatta Lechnert, hogy a színes kerámiákat szinte összes érett munkáján alkalmazta? Ő maga így ír az anyag előnyeiről: "A modern nagyvárosok poros, füstös levegője berakódva  a házak homlokzatának pórusaiba, azokat piszkossá, az egész várost ezáltal komorrá teszik, míg egy mosható nem porózus anyag a házakat higénikusan és eredeti kellemes színükben tartja meg. A szín maga szintén a kerámia mellett döntött, úgyszintén a lapok vékonysága, kis térfoglalása, a mai nagyváros drága telekárainak, a modern szerkezetek takarékosságánál szintén erősen számba veedő."

Zsolnay a föld alatt és a fejünk felett

Persze nem Lechner volt az egyetlen, aki előszeretettel alkalmazta az egyre szélesebb választékkal rendelkező pécsi, majd Budapesten is gyárral rendelkező Zsolnay termékeket. A korszak számos középületének méltó díszévé válhatott a magyar kerámia. A millenniumra megépült kisföldalatti megállóinak burkolata és feliratai, és mára elbontott, felszíni eklektikus megállói is Zsolnay kerámiával vannak illetve voltak borítva.

Az apró részletek és díszítőelemek mellett a fagyálló termékek arra is alkalmasak voltak, ahogy azt már a Lechner-féle épületeken is láthattuk, hogy épületek teljes tetőzete Zsolnay cserepekből készüljön. Nézzük csak meg alaposabban, ha arra járunk, a Fővám téri Vásárcsarnok, a Duna-parti Műszaki Egyetem, a Mátyás-templom, a Bécsi kapu téri Magyar Nemzeti Levéltár, az Állatkert Elefántházának vagy a kőbányai Szent László templomnak a tetőborítását: csillogó narancs-kék-zöld Zsolnay cserepek mindenhol!

Tartós, egyedi és olcsó: a polgárok kedvence

Középületek mellet magán lakóházak építésekor is szívesen alkalmaztak Zsolnay burkolást, nemcsak a belső terekben, de a homlokzaton is. Amellett, hogy egyedivé és színessé varázsolt bármely lakóházat, olcsó volt és tartós is. Egészen elképesztő változatosságot kínált, nagyobb felületek burkolásától kezdve csak az apró, jelzésértékű díszítésekig alkalmazható volt. A díszítések formavilága is változatos, megjelennek a szecesszió által kedvelt magyaros és növényi motívumok és ornamensek, de a geometrikus vagy az épület funkciójához kapcsolódó díszítőelemek is.

Bárdos Artúr, író-esztéta így fakadt ki a Lyka Károly szerkesztette Művészet 1913-as számában a Lajta-féle épület kapcsán: "A Zsolnay-féle pirogranit szép és színben tartós anyag; de ezek az egyiptomi vagy asszír eredetűnek ható, tulajdonképen pedig a művész délmagyarországi gyűjtéséből való népmotivumok túlontúl hangosak, nagyon is megbontják a nagyvárosi utca tónusának parancsoló szürkeségét. A legszebben öltözött matyó lányok sem mehetnek végig a váci-utcai korzón kihívó disszonancia nélkül; és kétségtelen is, hogy nem oda valók." Tehát láthatjuk, hogy voltak olyanok, akik ugyan az anyaghasználatot és a Zsolnayt méltatták, a formavilággal már kevésbé voltak megelégedve.

Fénylő tipográfia

A szecesszió egyik fontos jellemvonása volt, hogy nem csupán egy művészeti irányzatnak tartotta magát, hanem egy mozgalomnak. Az élet minden területét áthatotta, vagy legalábbis igyekezett. Mivel gyökerei az iparművészet területén találhatóak, és innen hódította meg a képzőművészetet, követőinek összművészeti törekvése mindig is erős maradt. Minden apró részletre figyeltek, például gondosan megtervezték az épületekhez kapcsolódó tipográfiát is, ha arra volt szükség, a Zsolnay-gyár pedig legyártotta az eozin mázas betűket.

A legtöbb, századforduló táján készül épületnél azóta elkerülhetetlenek voltak a felújítások, soknál éppen most zajlik mint a Párisi udvarban vagy az Iparművészeti Múzeumban. Ilyenkor mindig kérdés, hogy a restaurátorok hogyan tudják helyreállítani a hibás vagy elpusztult kerámiákat. Ha szerencséjük van, a Zsolnay-gyár még őrzi az eredeti terveket, vagy esetleg már száz éve is gondolt a meghibásodó darabokra és már akkor legyártott pár plusz darabokkal ideig-óráig megoldható a pótlás, vagy legrosszabb esetben a megmaradt részek vagy korabeli fotók alapján kell rekonstruálni a hiányzó kerámiákat.

A Zsolnay-gyár ma már talán inkább kisebb léptékű porcelán és eozin mázas termékeiről ismertebb nemcsak itthon, de világszerte is. Azonban mi Budapesten, és más vidéki nagyvárosban is, akár Kecskeméten vagy Pécsett, abban a kivételezett helyzetben vagyunk, hogy ha nem is lapul otthon a tálalóban egy teljes Zsolnay készlet vagy a kecses vázák a polcon, akkor is bármikor megcsodálhatjuk a gyár termékeit jártunkban-keltünkben.