Ha van épület, amibe tényleg évek óta nagyon-nagyon szerettünk volna bejutni, és ott jól szétnézni, az OKISZ Thököly úti székháza mindenképpen dobogós helyen állt. A másik a már barbár bontás alatt álló Virág Csaba-féle Bécsi kapu téri Teherelosztó, arról sajnos örökre lemaradtunk.
Látva ezt az elképesztő kettősséget, és az épületek rohamtempóban való pusztítását, joggal merül fel a kérdés, hogy meg lehet szeretni a szocialista korszak építészetét így harminc évvel a rendszerváltás után? El lehet ismertetni az értékeiket, horribile dictu műemlékké nyilvánítani őket? Hiszen ezek azok az épületek, melyekről ha az utca emberének a véleményét megkérdezzük, százból kilencvenkilenc azt mondaná, hogy csúnyák, és sorsuk nem egyszer bontás vagy lassú pusztulás.
Egy lehetséges másik útra hívja fel a figyelmet a 2021-as Velencei Biennálé magyar pavilonja az „Othernity – Modern örökségünk újrakondicionálása”, amelyhez kapcsolódóan városi séták keretében is bejárhatjuk a kiszemelt korbeli 12 épületet. Ezek mind a 60-as és 80-as évek között születtek – a projekt célja pedig, hogy megmutassa ezeknek az épületeknek az értékét, és a 21. században is bennük rejlő lehetőségeket. A környező, egykori „keleti blokk” országaiban felnőtt fiatal építészeket, irodákat, alkotóközösségeket kértek fel arra, hogy újragondolják az itteni épületeket.
A Kortárs Építészeti Központ negyedik sétáján Budapest talán egyetlen, joggal le-brutalistázott épületét jártuk be, ahol a még működő páternoszterrel is tettünk egy kört, miközben Branczik Márta, művészettörténész, a BTM Kiscelli Építészeti Gyűjteményének vezetője mesélt az épületről, elhelyezve azt a brutalizmus áramlatában is.
A tervezést eredetileg Dúl Dezső kezdte meg, azonban a projekt hamar átkerült Mónus Jánoshoz (ÁÉTV) így az Ipari Szövetkezetek Országos Tanácsa Ügyintéző Szervezetének (korábban Országos Kisipari Szövetkezetek Szövetsége, OKISZ) székháza az ő elképzelései alapján született meg 1971 és 1973 között. A Thököly út 58–60. szám alatti telek több szempontból is nehezített pálya volt – az épület bal oldalán magasodik a 20. század első felében emelt, neogótikus stílusú Rózsafüzér Királynéja Templom, mögötte áll rendház, míg a környező beépítés arculatát a századfordulós villanegyed határozza meg.
„Rivalizálni bármelyikkel otromba udvariatlanság lett volna az építészeti etikett szerint. Viszont meg kellett adni a módját, mert itt a környezet csupa számon tartott építmény. Meg aztán ez végül is az ország ipari szövetkezeteinek központja, afféle referenciaépület, hogy lám csak, ilyen nívósan csináljuk mi a dolgunkat, amilyen ez a székház is. Kétféle anyagból készült. Fehér műkőből és üvegből, egyazon hangulatot tartva a külső és belső terekben.” (Népszabadság, 1984 július 21. Szép házak dícsérete)
„Rivalizálni bármelyikkel otromba udvariatlanság lett volna az építészeti etikett szerint. Viszont meg kellett adni a módját, mert itt a környezet csupa számon tartott építmény. Meg aztán ez végül is az ország ipari szövetkezeteinek központja, afféle referenciaépület, hogy lám csak, ilyen nívósan csináljuk mi a dolgunkat, amilyen ez a székház is. Kétféle anyagból készült. Fehér műkőből és üvegből, egyazon hangulatot tartva a külső és belső terekben.” (Népszabadság, 1984 július 21. Szép házak dícsérete)
Ide kellett Mónusnak egy olyan reprezentatív székházat terveznie, amely nem nyomja agyon a környezetét, de közben méltón képviseli a megrendelőt is – ne felejtsük el Ipari Szövetkezetekről van szó. Végül a korszakban népszerű, és Dúl által is elképzelt lepényre helyezett toronyház-dinamika helyett egy lépcsőzetesen hátrahúzott, mozgalmas homlokzatú, ötemeletes vasbeton épület mellett döntött. Az épület 1974-ben a Magyar Építőipar nívódíját is megkapta, és Mónusnak is Ybl-díjat hozott, az októberi Népszava így írt a méltatásról:
„A mű legnagyobb erénye a szerkezet, forma és építési technológia olyan mértékű összeforrottsága, amely csak az építész, a szerkezettervező és a kivitelező maradéktalan és példamutató együttműködése eredményeként jöhetett létre.”
„A mű legnagyobb erénye a szerkezet, forma és építési technológia olyan mértékű összeforrottsága, amely csak az építész, a szerkezettervező és a kivitelező maradéktalan és példamutató együttműködése eredményeként jöhetett létre.”
A cikk címe is találó: Betonba foglalt álom. Pedig szó sem volt róla, hogy Mónus egy brutalista épületet akart volna tervezni, mondta el a bejáráson Branczik Márta, ám a mai szemünkkel visszanézve mégis ezzel a stílussal azonosítjuk az épületet.
Mi is az a brutalizmus?
Kevés dolog elnevezésével kapcsolatban él annyi tévképzet, vagy legalábbis pontatlanság, mint a hazai szocialista korszak építészeti stílusait illetően. Van, akinek szocreál minden, ami 1949 és 1989 között épült, de van, aki már az utóbbi időben divatosabb brutalizmussal illeti ezeket az épületeket. Kezdjük a név tisztázásával: bármennyire is kézenfekvőnek tűnik, nem a brutális szóból ered, még ha illene is rá a jelző, hanem a a francia béton brut kifejezésből, ami nagyjából annyit tesz, hogy „nyers beton”. A stílus a világháború utáni, 50-es évek Nagy-Britanniájából indult, és a 60-as években vált igazán elterjedté és népszerűvé, olyan építészek, mint Rodney Gordon, Owen Luder, vagy a magyar származású Ernő Goldfinger jóvoltából.
Bár az épületek elsőre ridegnek, „gonosznak” hatnak – talán ezért is előszeretettel szerepelnek a disztópikus világokat lefestő filmekben a Mechanikus Narancstól a Blade Runnerig – erős szociális oldala is volt a brutalizmusnak, számos iskolát, közösségi épületet terveztek ebben a stílusban, de a társadalmi egyenlőség jegyében tervezett lakóparkokból és tömbökből is számos épült. A legismertebbek a Robin Hood Gardens, a Trinity Square vagy a Barbican, de Anglián kívül, ha csak a szomszédban nézünk szét, az osztrákoknál, a korabeli Csehszlovákiában vagy éppen Jugoszláviában is sokkal jelentősebb ilyen épületállomány van, mint Magyarországon. A brutalizmus „őszinte” akart lenni – a szerkezet megmutatásával, az anyagszerűség hangsúlyozásával egyfajta szoborszerűséget is keltettek.
Az épületbe belépve azonnal feltűnik nemcsak a minőségi anyagok használata, de a részletmegoldások alapos kidolgozottsága is az egyedi megoldások alkalmazása is, amely Gampel József belsőépítész érdeme is. Az előcsarnok fehérmárvány padlóburkolatot kapott, a falakat egyes helyeken teakfa furnér, máshol kőris borítja. A még mindig működő páternoszter – pardon: körforgós felvonó – mellett az épület igazi éke az igazán fotógén vasbeton lépcső a különleges árnyalatú fakorláttal és a krómacél tartóelemekkel.
Bár az épületet 1973-ban adták át, a belső formavilágot meghatározó lekerekített formák, melyek nemcsak az építészeti vonalon, de a berendezéseken is ugyanúgy megjelennek, már a 70-es évek közepének dizájnvilágát vetítik előre – hívja fel a figyelmünket a részletekre Branczik Márta.
A bejárást pár kör liftezés után a tetőteraszon zártuk, ahol testközelből nézhettük meg a betonlamellákat és a kora esti fényben még izgalmasabb látványt nyújtó homlokzati elemeket. Az ilyen betonsimogató bejárásokat nemcsak azoknak ajánljuk, akik rajonganak a korszak építészete és stílusa iránt, de izgalmas ráébredés lehet azok számára is, akik eddig ellenérzésekkel viseltettek a hasonló épületek iránt.
Az épületet a Kiscelli Múzeum Virtuális leletmentés projekjének keretében 2019 februárjában már aprólékosan dokumentálák. Az épület jelenleg a Magyar Iparszövetség Szociális, Kulturális és Sport Alapítványa tulajdonában van, amely 2018 végén az eladása mellett döntött.
