We Love Budapest: Hogy érezted magad ma reggel, és mivel kezdted a napot?
Karafiáth Orsolya: Pont egy rossz napot fogtunk ki... Mindig úgy kelek fél 12–12 körül, hogy ránézek a telefonomra. Mivel tegnap éjjel elküldtem egy megszerkesztett anyagot, az első, amit félkábán megláttam az e-mailjeim között, az a válasz volt, hogy az anyag rosszul sikerült, slendrián lett. Ez fél kávéval felért, de még ezután is kellett két és fél csésze, amúgy hárommal indítok. Aztán írtam még egy cikket, főztem egy tökfőzeléket. Most amúgy fekszem az ágyban. Nem viselem jól ezeket a napokat. Mióta szóba került az önkéntes karantén, március 12-én közlekedtem utoljára szabadon a városban. Megpróbáltunk megtartani egy rendezvényt, de a fellépőkön és két emberen kívül senki nem jött el. Nem hittem volna, hogy ez a helyzet sokáig fog tartani, két hetet adtam az egésznek.
WLB: A kényszerű bezártság mit változtatott a szokásaidon? Kialakítottál hangulatjavító karanténrituálékat?
K.O.: Igazság szerint gyökeresen felfordult az életem, és nagyon nehezen tudok belehelyezkedni. Elég nyüzsgő életet éltem koncertekkel, éttermekkel, sokat utazgattam az utóbbi időben, és most kicsit nehéz a lakásban. Amúgy is változott volna valamennyit az életem, mert épp elkezdtem egy főállást a Magyar Narancs kultúra rovatának vezetőjeként: helyhez kötött lettem volna, de nem ilyen mértékben. Annyi a pozitívum, hogy pont előtte hoztunk el egy ajándékba kapott szobabiciklit, így most naponta az edzőterem és úszás helyett szobabiciklizem. De nekem ez is szörnyű, mert szeptember óta elkezdtem nagyon komolyan és változatosan sportolni a víziaerobictól a pilatesig, elkezdtem örömömet lelni a mozgásban, erre most be vagyok zárva a lakásba biciklivel, hulahoppkarikával, súlyzóval. A monotonitást egyfelől szeretem, az a típus vagyok, aki a Bolerót 500. alkalommal se képes megunni, de az életmódomban nem szerencsés. Hetente egyszer vásárolok be, főzök, de nem vagyok egy főzős alkat.
WLB: Találsz bármilyen pozitívumot ebben a helyzetben?
K.O.: Nem igazán. Ezért bosszantott iszonyatosan az első időkben, amikor megjelent, hogy „több időnk lesz egymásra, végre olvashatunk”. Itt lenne a végtelen idő olvasni, de én is egy könyvvel szenvedek egy ideje, ráadásul egy jó könyvvel; az agyunk készenléti állapotba került a sokktól meg az idegtől, az elvesztett munkáktól, az anyagi bizonytalanságtól. Mindenki kihegyezett, ezért nem lehet a meditálgatásra, elmerülésre használni ezt az időt, inkább szétszedálja az idegrendszert, hogy mi lesz, mikor lesz ennek vége, hogy fogunk ebből kikeveredni. Én pont azok közé tartozom, akiket súlyosan érint a helyzet a rendezvények, fellépések elmaradásával, elvesztettem a 24.hu-s munkámat is. Szóval semmi örömöm nincs ebben, nem tudom megtalálni, pedig alapvetően az a típus vagyok, aki jól ki tudja használni a rosszabb szituációkat is, de ezt az életemet alapvetően megrázó sokkot még szoknom kell. Gyerekem nincs, nem kell online tanítással foglalkoznom, de így is nagyon nehéz. Rájöttem, hogy nem vagyok online ember, egy ponton túl villódzik a szemem a képernyőtől; koncentráltan szeretek egy-egy barátommal találkozni, igénylem a munkában is a folyamatos, személyes kommunikációt, sokkal jobban tájékozódom egy finom szemöldökrándulásból vagy gesztusból, amik most nem jönnek át, és elbizonytalanodom, elveszítem a humoromat, és ez nagyon ijesztő.
WLB: Van-e lehetőség arra, hogy számot vess, mérleget vonj az életedben a magányban?
K.O.: Nem igazán. Nagyon sok a munkám így is, amikor nem dolgozom, örülök, ha élek. Még gyorsabban és idegbetegebben telnek a napok, mint mikor a közösség megtámaszt. Mérleget egyáltalán nem tudtam vonni. Amit mások írnak, hogy közelebb kerülnek önmagukhoz, az engem nagyon durván elkerült.
WLB: Figyelemelterelésnek azért jó a sok munka, nem?
K.O.: Sajnos egyébként is feleslegesnek érzek sok melót, és ami építhet, arra most egyre kevesebb az igény. Az online túltöltöttség miatt egy cikk, amin 3 hetet dolgozom, csak egy délutánig érdekes, mert jön rá 75 koronavírusos hír. De dolgozni kell praktikus okokból, hogy az ember életben maradjon, de ezek nem építik a lelket.
WLB: Mit olvasol éppen, és milyen könyvet, filmet, tévésorozatot vagy zenét ajánlanál a nehéz helyzetekre?
K.O.: Épp Zadie Smith Swingtime-ját olvasom. Naponta nézek filmet, sorozatot, színházi közvetítéseket; nagyon tetszett az Eszmélet cseh sorozat a rendszerváltásról, meg a szintén cseh Pustina (Pusztaság/Wasteland), a Briliáns barátnőm második évadával is elvoltam. Simone de Beauvoir Mások vére című könyvéről írtam is ajánlót. Jó, hogy a régi pszichológusom feltett húszperces stresszoldó meditációkat, zenéket az oldalára, azok segítenek a megnyugvásban valamennyire.
WLB: Mit vársz, mit szeretnél, hogy megváltozzon, miután elmúlik a járvány?
K.O.: Nem is tudom... Nekem tök jó volt a régi életem. Szerintem pont az nem fog jó irányba változni, ami engem legjobban zavar, ez pedig az online lét, az állandó kihegyezettség. Ez még inkább fokozódni látszik, én meg pont a slow life irányába mennék. Túl vagyunk pörgetve, ez vonzza magával az idegességet, agressziót. Egyre több és erősebb ingerre van szükségünk, hogy új élményeket fedezzünk fel. Most mindenütt azt olvasni, hogy az utazások bele fognak állni a földbe, és újra csak egy szűk réteg kiváltsága lesz, pedig pont ezek az utazások adják a legnagyobb erőt és ihletforrást. Mondják, hogy a pénz nem boldogít, pedig valamilyen szinten de, anélkül azért nehéz. A pénztelenség és az online világ elharapózása vár ránk, és ez számomra egy szörnyű utópia.
WLB: Mi lesz a legelső dolog, amit megteszel, miután visszaállt a megszokott rend?
K.O.: Remélem, megtartjuk az elmaradt rendezvényeket. Hiányzik a színpadon állás, napok óta pizsamában, köntösben vagyok. Valószínűleg az lesz az első, ha ennek vége lesz, hogy csinosan felöltözöm, és emberek közé megyek.
WLB: Volt-e valamilyen meglepő és/vagy különleges élményben részed az elmúlt hetekben, amióta a járvány és a korlátozás tart?
K.O.: Nem, semmi, heti egyszer megyek ki vásárolni, semmi számottevő nem történik közben. Sajnos csak negatív tapasztalataim vannak az egészből. Én egyébként a svéd modellt kicsit egészségesebbnek tartom, ott nem állt le teljesen a gazdaság. Ennek nagy ára lesz, és ha belegondolok ebbe az egészbe, jeges rémület jár át.
WLB: Ha elképzeled a jövőt, mit látsz egy év múlva?
K.O.: A Zadie Smith-könyvben a szereplők elmennek önkéntesnek Afrikába egy lányiskolába segíteni. A luxusból kimozdult szereplők elkezdik értékelni, milyen kincs a víz, az étel, és utána hazamennek New Yorkba azzal az élménnyel, hogy teljesen máshogy látják a világot. Eltelik három hét, és elfelejtik ezeket a tapasztalatokat. Ugyanúgy, ahogy a szörnyűségek, úgy a személyiségünk részévé váló változások, gazdagodások is el tudnak tűnni. Olyan még nem volt, hogy a világ ne a kényelem felé menjen. Szerintem ugyanúgy visszaáll minden: a környezetszennyezés, pusztítás, jön egy újabb járvány, megint elkeseredünk. Se a történelemből, se az egyéni sorsából nem tanul az ember.
(Nyitókép: sátrazás a nappaliban)
