Az 1870. március 2-án átadott Budavári Sikló eredeti neve Budai Hegypálya volt, ami közel sem olyan jól csengő, mint a mostani, mindenki által ismert elnevezés. Ez volt a világ második siklója, az első pedig – mely a budapestinek is mintájául szolgált – a lyoni volt. Ezt látta meg Széchenyi István fia, Ödön, aki azonnal kezdeményezte a franciaországi drótkötélvontatású pálya hazai megfelelőjének megépítését.
Az első terveket Jaruszek Ödön készítette el, a véglegest pedig Wohlfahrt Henrik, aki a kivitelezési munkákat is irányította. A 95 méter hosszú pálya alsó végén impozáns indítócsarnok épült, itt kaptak helyet a gépészeti berendezések, köztük a rendszert működtető gőzgép is, ugyanis a Sikló eredetileg gőzüzemű volt.
A budapestiek hamar megkedvelték a Siklót, több okból is. Különleges közlekedési eszköznek számított már akkor is, ami a város egyik legforgalmasabb helyén, a frissen épült Lánchíd budai oldalán állt, ahol az omnibusz-végállomás is. A Várban hivatalok és minisztériumok működtek, melyek megközelítése alaposan leegyszerűsödött a Siklóval.
1944-ig, a Budai Vár II. világháborús ostromáig háborítatlanul működött, akkor viszont megsérült, majd az 50-es években elbontásra ítélték. A 60-as évektől több terv is született a helyreállítására, végül a főváros a BKV közreműködésével újította fel a 80-as években. 1986. június 4-én adták át újra az utazóközönségnek, villamosítva, Budavári Sikló néven.
A Sikló közösségi közlekedésben betöltött szerepe mára jelentősen megváltozott: Budapest egyik legnépszerűbb turisztikai látványossága. Egyedülálló panoráma tárul a rajta utazók elé. A most 150 éves jármű tiszteletére Dorosz Dávid, Budapest főpolgármester-helyettese és Bolla Tibor, a BKV vezérigazgatója emléktáblát avatott.
