Egy nő és egy (másik) férfi – megnéztük a Ketten egyedült a Tháliában, részben új szereposztásban

Az 1991-es év egyik nagy filmsikere volt a Krumplirózsa (Frankie and Johnny) című mozi, amiben nem kisebb nevek romantikáztak együtt, mint Michelle Pfeiffer és Al Pacino. A film eredetije egy szintén nagy sikerű off-Broadway darab, amit a biztos kezű színpadi szerző, Terrence McNally írt még a 80-as évek elején. Mint minden – a közönség kegyeit zajos sikerrel megtaláló – darabnak, úgy ennek is egyenes útja vezetett Hollywoodba. Meg persze a világ más színházaiba is. A Ketten egyedült 2015-ben mutatták be a Tháliában, a darabot Goda Krisztina rendezte, a dramaturg pedig Divinyi Réka volt. Négy évig sikerrel futott, idén viszont az eddigi férfi szereplő, Csányi Sándor elhagyta a fedélzetet, őt pedig egy másik jóképű színész, Kamarás Iván váltotta. Csak a nő maradt, Schell Judit, de mint tudjuk jól, a nő örök. Mindig.

A Ketten egyedülegy ostrom története. Amikor a darab elindul, az első csatán már túl vagyunk, de még nem dőlt el semmi. Egy nő és egy férfi fekszenek előbbi lakásán az ágyban, az első randi után járunk, ami szexszel végződött. A nő részéről ennyi elég is lenne, mert bizalmatlan, de a férfi, aki szintén az, többet akar tőle, és ezzel kezdetét veszi a sztori, ami végül is egy hosszúra, másfél órára nyúló – de valójában több órát felölelő – párbeszéd kettejük között.

Ez idő alatt pedig megtörténik minden, ami ilyenkor meg szokott történni: közeledés és távolodás, ellentmondás és egyetértés, komédia és tragédia, veszekedés és összeborulás, érvek és ellenérvek hangoztatása. Az orrunk előtt zajlik le férfi és nő örök párharca, aminek a végén van is megnyugvás, meg nincs is. Akárcsak az életben.

;t=7s Frankie és Johnny kollégák, ugyanabban az étteremben dolgoznak. A (túl) sokat beszélő, macsó férfi egy 48 éves szakács, a még mindig vonzó és csinos, megfontoltabb(nak tűnő) nő pedig egy 40 éves pincérnő. Túl vannak sok mindenen, egy csomó dologról le is mondtak már időközben. De aztán találkoztak, megtetszettek egymásnak, ez pedig felébreszti bennük a reményt, hogy talán most minden összejöhet. A férfi nagyobb hittel vág bele, a nő jóval óvatosabban. Szavak útján, azok segítségével járják el a maguk násztáncát. Időnként úgy tűnik, épp az lesz az utolsó lépés, ám ők újra és újra túllendülnek az akadályokon. Megnyugtató befejezés viszont nincs, csak a kincstári optimizmus, amiből a kapcsolat tartósságába meg a happy endbe vetett mély és elkötelezett hit táplálkozik. A nézők habitusától függ, hogy magukban megadják-e nekik az esélyt. 

A Ketten egyedül tipikusan az a darab, ami érzelmi hullámvasutazásra viszi el a nézőjét. Van, hogy dühösek vagyunk, van, hogy annyira türelmetlenek, hogy legszívesebben azonnal felkiabálnánk a színpadra a szereplőknek, csak hogy végre tisztán lássanak. Időnként meghatódunk és könny fátyolozza a tekintetünket, máskor viszont jóízűen nevetünk a szereplők bénázásain. Sokszor magunkra ismerünk, a saját életünkre és történeteinkre. Ha pedig a végén úgy kelünk fel a székünkből, hogy amit láttunk, az nagyon jól esett a lelkünknek, akkor végül is révbe értünk, és talán velünk együtt a darab szereplői is.