Azok a „szerencsétlen” férfiak – megnéztük a Thália új bemutatóját, a Legszebb férfikort

Michael Frayn nemcsak saját darabokat ír, hanem orosz írók műveinek, elsősorban is Csehov darabok fordítójaként is nevet szerzett magának hazájában. Ebből azonban senki ne vonjon le téves következtetéseket. A Legszebb férfikor című darab ugyanis egy félreértésekkel és kavarásokkal teli komédia, amiben meglett férfiak (és egy nő) igyekeznek felnőtt ember módjára viselkedni, ami sehogy sem megy nekik, mert folyamatosan visszahúzza őket a múlt.

A Legszebb férfikor Michael Frayn egyik legelső munkája, ami már a megjelenése évében, 1976-ban megtalálta az utat a közönség és a kritikusok szívéhez: még abban az évben megkapta a legrangosabb brit színházi elismerést, a Laurence Olivier-díjat. Mindezt úgy, hogy nem egy mélységekkel teli drámáról van szó, hanem egy
könnyed, ám remek humorú bohózatról.

Persze ne legyünk elitisták, egy bohózat is lehet míves darab, a Legszebb férfikor pedig pont ilyen. Nem véletlenül nyúlt hozzá Valló Péter rendező, aki korábban már dolgozott Frayn-előadásokon (Ugyanaz hátulról, Koppenhága), bár azok nem helyzetkomikumra építő vígjátékok voltak. Sőt a rendező állítólag most első alkalommal rendez bohózatot, úgyhogy már ezért is megérdemli a kiemelt figyelmünket a Thália ősbemutatója.

A Legszebb férfikor, amit Hamvai Kornél fordított, alaphelyzete rendkívül hálás, több, hasonló felállásból kibontakozó, népszerű film és színdarab is készült az elmúlt évtizedekben. De mi is a szituáció? Az osztálytalálkozó, amikor az egykori diákok, több évtizeddel később, a régi kalandok helyszínén újra összegyűlnek egy emlékezős és persze bulizós estére.

Az angol színdarab helyszíne természetesen az oxfordi egyetem, ahova 20 évvel később térnek vissza hőseink, immár meglett és befutott férfiakként. Van köztük politikus, belőlük élő szakértő, szívsebész, író és még egy pap is. Ami összeköti őket az egykori barátságon (vagy ellentéten) túl, hogy mindannyian ugyanabba a lányba voltak szerelmesek, reménytelenül, aki inkább mást választott helyettük. De már annak a kapcsolatnak is régen vége, a nő pedig az épp távol lévő egyetemi rektor felesége lett, valamint a városi főügyész is, nem mellesleg. Befutott nő lett belőle. De boldognak egyikük sem mondható, csak sikeresnek. Egyetlen éjszaka alatt aztán mindenki szerelmet vall a nőnek, vagy legalábbis megpróbálja, nem beszélve a többi, apró kis problémáról, konfliktusról és félreértésről.

Egy osztálytalálkozót mindenki nagyon vár és éppen annyire fél is tőle kicsit, mert nem tudja, hogy ami vele történt az elmúlt évtizedek alatt, az hogyan viszonyul ahhoz, ami a többiekkel történt. A Legszebb férfikor azt a ziccert sem hagyja ki, hogy középkorúság ide, sikeresség oda, erre az estére mindenki szinte automatikusan visszavedlik fiatalkori önmagává, annak minden szépségével, de inkább kínosságával együtt. Ez pedig olyan humorforrás, ami egy bohózatnak mindenképpen főnyeremény. Egy idő után számolatlanul röpködnek a poénok, az egymondatos be-, ki- és visszaszólások.

De a darab humora csak részben verbális forrású, a másik fele az egyre sokasodó faramuci helyzetekből fakad, és pár hasraesős vicc is kerül a 160 perces előadásba, anélkül eleve nem bohózat a bohózat. Ennél többet elárulni azonban már hiba lenne, legyen elég annyi, hogy a kikapcsoló szórakozásunk garantált, helyenként egészen könnyesre kacagós a Legszebb férfikor. Nem beszélve arról, hogy még egy jóleső nosztalgia tripet is beindít az emberben.

Hogy a rendező számára eddig idegen terep volt a bohózat műfaja, semennyire sem érződik az előadáson. Egy percre sem lankad a ritmus, a sztori könnyedén viszi magával a nézőjét, és hagyja őt jókedvűen fel-felnevetni, sőt olykor még hosszabban is. Ebben nagy szerep hárul persze a színészekre is, akik szemmel láthatóan nagy kedvvel és felszabadultan komédiázzák végig mind a két felvonást. Nagy Viktor, Vida Péter, Szabó Győző, Pindroch Csaba, Mózes András, Tamási Zoltán, Zayzon Zsolt és a vendégművészként fellépő Csőre Gábor, valamint az egyszem nőt alakító Schell Judit által megformált karakterek, melyek árnyaltabbak, mint azt a műfajtól megszokhattuk, a végén mind megkapják jól megérdemelt nagy tapsukat.