We Love Budapest: Ha egy új Grecsó-könyv jelenik meg, arra odafigyel a szakma, az olvasók pedig nagyon várják. A Vera megírásának mi volt a tétje?

Grecsó Krisztián: Őszintén mondhatom, hogy a Vera egy hiba poétikájának egy hozadéka. A Jelmezbál című novelláskötetemnél elkövettünk – a kiadóval karöltve, de természetesen enyém a hibáknak a nagy része – egy kifejezetten fontos és nagy hibát. Olyat ígértünk az olvasónak, amit a könyv nem teljesít. Az alcím a Mozaikok egy családregényből azt sugallta, hogy ez a szöveg valamilyen módon a regény tér felé közelít, nem novellák sora. A fülszövegre pedig odaírtuk, hogy „és a végén összeáll a nagy egész”. Ez egy hihetetlenül széttartó történetfolyam, az olvasók sok kérdésre nem kaptak választ.

Az olvasók pedig nem szívbajosak, úgyhogy én ezt igen szépen meg is kaptam a Jelmezbál beszélgetései alatt, ennek a végpontja egy kaposvári író-olvasó találkozón volt, ahol egy teszttel vártak, ami tök jogos volt. Ha ők hajlandók voltak összeszedni ezt a rohadt bonyolult családot, akkor tessék, most rajtam a sor. Hármasra teljesítettem a tesztet. Ez kifejezetten fölkavart, és sokat gondolkodtam azon, hogy mit lehet csinálni. És akkor egyszer csak kiderült, hogy itt vannak ezek a nyitott történetek. Nyitott világok, nyitott figurák, amik az enyémek. És ezek közül a legjobban Verát szerettem, aki egy kifejezetten nehéz sorsú lány, akinek a felnőttkorát ismerhetjük meg a Jelmezbálból.

WLB: Azt hiszem, az olvasók mindig keresik az írót a történetek mögött. Hol vagy ebben a történetben te?

G. K.: Vera valamilyen módon a sajátom. Abban biztos voltam, hogy egészen nyíltan és közelről az én gyerekkoromat fogja megkapni, például a végtelen sok szorongást, amiről ő még nem tudja 1980-ban, hogy ezt így hívják, saját kifejezése van rá: a szomorú izgulás. Arra gondoltam, hogy inkább a rendszerváltás közelében szabadult el a pszichológiai pokol, és törtek át a mindenféle pszichológiai szavak a köznyelvbe, és azóta szabad nekünk mindenféle dologban vizsgálatot tartanunk otthon is.

A másik, amit feltétlenül megkap, az mindenképpen ez a hihetetlen erős, nagy szeretet, amivel túlteljesít, hogy mindenképp megdicsérjék. Én ilyen gyerek voltam, és ebben igyekeztem valahogyan megtalálni őt. A másik, ami fontos volt, hogy azt akartam, hogy Vera egy tépelődő lány legyen. Az első olvasatoknál, amikor még a kéziratot látták ismerőseim, akkor rendre hibaként került például elő, hogy egy 10-11 éves lány nem gondol ilyeneket, nem ezek a problémái, egyáltalán nem ez a valóság az övé.

WLB: Szerintem gondolhat és érezhet ilyeneket, de nem tudja ezt verbalizálni.

G. K.: Van egy nagyon erős furfang, mégpedig, hogy nem Vera az elbeszélő. Viszont az elbeszélő csak az ő fejébe lát bele. Ez egy nagyon jól használható és közismert elbeszélői technika, ahogy mondani szokás: a „korlátozott mindentudó”, ami egy gyönyörű oximoron. A krimiket szokták így felépíteni, vagyis az elbeszélő Dr. Watson fejébe lát bele, Sherlock Holmes-éba nem. Mert ha belelátna, akkor a felénél tudnánk, hogy ki a gyilkos. Viszont ugyanezért sok dolgot lát Dr. Watson, amit viszont nem ért, mert nem olyan jók a képességei, mint Sherlock Holmes-é. Tehát nem tudja összerakni azokat a dolgokat, ez a technika lehetővé teszi, hogy mi, befogadók, egyenrangú félként részt vegyünk a megfejtésben és talán hamarabb rájöjjünk, mint azt a könyv elárulja. Vagyis, mindaz, amit a kislány nem ért, az reflektálatlanul marad.

Tartottam egy közvélemény-kutatást az ismerőseim között, megkérdeztem tőlük, hogy tizenegy éves korukban mik foglalkoztatták őket. Vajon azok a problémák, amelyek illett, hogy foglalkoztassák őket, amelyek az ifjúsági regények szerint témákban nekik szántak vagy egészen másmilyenek is? Sokkal karcosabbak, sokkal mélyebbek, egészen mások. Erre a kérdésre már mindenki azt mondta, hogy ja, hát engem? Hát engem igen, de az unokámat nyilván nem! És akkor ott megéreztem, hogy ez nem egy ifjúsági regény. Hogy én nem nevetni akarok. Ez egy hiperrealista közéleti szöveg. Így aztán ezt a kockázatot vállalva Vera egy ilyen kifejezetten tépelődő, mély alkat lett.

WLB: Lehet súlyozni, hogy hány százalékban akartad megmutatni egy kamasz tépelődését és szorongását, mennyire az első szerelemről vagy első barátságról akartál írni, vagy az örökbefogadásról akartál egy korképet adni?

G. K.: Ezt mind egyszerre. Természetesen azért van egy fő motívum, amiket a mottók is sugallnak. Mert hogy abban a két regényben, Szabó Magda Abigéljében és a Molnár Ferenc A Pál utcai fiúkjában egy valami biztosan közös: hogy van egy gyermekember, akinek olyan kihívások elé kell néznie, ami esetleges helyzetben egy felnőttnek is nagy teher lenne, de ezek a gyermekek képesek felnőni a feladathoz, és abban a hétköznapi szituációban ugyan – az Abigélben azért tulajdonképpen történelmi helyzetben is – hétköznapi hősként tudnak viselkedni. Komolyabb, akár felnőtt mércével mérve is. És hát én valami ilyesmit mindenképpen akartam.

Itt van egy rendkívül ingatag titok, egy rendkívül gyorsan, hihetetlenül gyorsan elvesztett paradicsomi állapot, és ahogy ebből kikerülünk, abban a pillanatban egy identitásválság közepén találjuk magunkat. Ez a paradicsomi állapot az az első fejezetben van meg csak, tehát abban a pillanatban indul el a regény, amikor Vera kikerül ebből. Jön a borzalmas kamaszkor és elveszik a Paradicsom. Rá kell jönni, hogy nincs objektív valóság, ami megismerhető lenne, hanem reménytelenségek, kételyek, szubjektív igazságok végtelen tömege van. Azt a pillanatot akartam elkapni, amikor minden felbomlik egyetlen apróság miatt, egy lengyel fiú miatt.

WLB: Mekkora utazás volt neked egy 10 éves kislány bőrébe bújni?

G. K.: Hát ugye az a rejtély, hogy mennyire láthatsz bele egy másik emberbe, és hogy hogy működik ez, ha nem a saját énjeidet akarod valahogyan kiadni minden létező módnál őszintébben. Ez egy hihetetlen játék. Bár igyekeztem a lehető legmélyebbre fúrni, de maradtak szigetek. Valahogy úgy képzelem el, mint azt a tortát, amit szeletenként benejlonoztak. Hát torta az is, csak valahogy vannak falak közte.

WLB: A Vera a titkok és elhallgatások könyve. Mennyire kell egy írónak ismernie minden apró titkot és megkonstruálni minden olyan részletet, ami az olvasó előtt rejtve marad?

G. K.: A magyar nyelvben isteni, hogy ennyire kevés igeidővel dolgozik, mert hihetetlenül jól lehet maszatolni. Hogy mi mi után történt, azt nagyon sokáig vissza lehet tartani, ezáltal mondjuk krimiszerű feszültségeket lehet generálni. Ami Vera világát illeti, természetesen azokat a nagyszülőket is kitaláltam, akik föl se tűnnek a regényben, sőt hogy még a Sári, a barátnő nagyszüleit is meg kellett teremteni, hogy előkerüljön az identitásprobléma, hogy kinek milyen viszonya van hozzájuk. Az is nagyon nagy segítségemre volt, hogy Vera anyai nagyszüleit borsodiakká formáltam és így lett egy titkos nyelvük, amit a dél-alföldön nem használnak – például a foncsik, ami copfot jelent, a süsü, ami kapucnit, stb. A borsodi szavak és szokások ütköznek a dél-alföldiekkel, és ezeknek ott kell lenni az asztalnál és a szavaikban.

WLB: Az asztalnál és az elhallgatásokban ott feszül még valami, ami fojtogat mindannyiunkat – a regénybeli szereplőket és az olvasót is –, az örökbefogadás témája.

G. K.: Ebben a regényben van egy alapvetően görög drámába illő szituáció, ami egy valós helyzet volt a rendszerváltás előtti kelet-európai életben. Mert hogy itt, a Lajtán innen a rendszerváltás előtt az volt a pedagógiai policy, hogy az örökbefogadott gyerekeknek ne mondják el azt a tényt, hogy őt örökbe fogadták. Nem volt ebben egyébként rossz szándék, kifejezetten az vezette az akkori pedagógusokat, hogy azt a hihetetlenül nagy krízist, meg azt az elképesztően mély fájdalmat a gyerekeknek a lehető legkisebbre csökkentsék, mert ha nem tud róla, nem fáj ugye. Ez terráriumi körülmények között talán elképzelhető, de ez az elmélet egyetlen egy dologgal nem számol, az emberrel. Azzal, hogy vannak szomszédok, rokonok, rosszakarók és a többi.

Sokat faggattam örökbe fogadott embereket, a legtöbben elmondták, hogy ők gyanakodtak. Hiszen az örökbe fogadott gyerekek is felteszik azokat az alapvető kérdéseket, hogy „Milyen volt, amikor a hasadban voltam, anyu, az fájt-e? Mutass arról képet, hogy ott vagyok.” Ha ezekre nem kapsz egyértelmű választ, akkor abban a görög drámába illő helyzetben találod magad, hogy te magad kezdesz el nyomozni, egy olyan titok után, amit rajtad kívül mindenki tud. Ez a helyzet engem nagyon foglalkoztatott, mert egyébként is közel vagyunk a témához, voltunk azon a tanfolyamon, ami ahhoz szükséges, hogy az ember örökbe fogadhasson. Lehet, hogy furán hangzik, de szerintem nem lenne Isten ellen való vétek, ha egy olyan ember, akinek vér szerinti gyereke születik, az is elmenne egy ilyenre.

Címkék