We Love Budapest: A Karanyi névről elsőre mindenkinek a DJ-producer munkásságod ugrik be, pedig nyílt már kiállítás a képeidből, te vagy az egyik alapítója a BOOKR Kidsnek, volt reklámcéged, és újabban filmzenéket írsz. Jelenleg melyik élvez számodra elsőbbséget?
K. D.: A filmzeneszerzés abszolút elsőbbséget élvez, mellette pedig természetesen a BOOKR Kids. Az életem mindig erről a kettősségről szólt: a zene mellett fontos volt számomra, hogy kifejezetten üzleti jellegű, de más kreatív területtel is foglalkozzam. Fontosnak tartom ugyanis, hogy a zene megmaradhasson az életemben kompromisszummentes művészeti tevékenységként. A zenei pályámat pedig az utóbbi öt-hat évben egyre inkább a filmzene irányítja – amivel egyre többet szeretnék foglalkozni a jövőben.
WLB: Hogy jött ez az életedbe? Jól érzem, hogy ez jelenleg izgalmasabb számodra, mint a Karanyiként való „szimpla” zeneszerzés?
K. D.: Kiskorom óta meghatározza az életemet a film, óriási rajongója vagyok ennek a művészeti ágnak. Igazából mindig a filmzeneszerzéssel akartam foglalkozni, de sokáig nem éreztem magam elég felkészültnek hozzá. Aztán amikor pár éve Emil Goodman barátom felkért az új animációs sci-fijének zeneszerzésére, akkor éreztem először úgy, hogy muszáj belevágnom, mert ha csak agonizálok, akkor örökre elvész a lehetőség. Elkezdtem a Berklee College Of Music filmzeneszerzés szakát, és azóta is egyre több filmes projekteken dolgozom, a We Love Budapest kapcsán például öt animációs zenét írtam, és ezt nagyon élvezem.
A DJ-zés, és az elektronikus producerkedés bizonyos értelemben nagyon magányos tevékenység. Megvannak persze a szépségei, például hogy a teljes kontroll a te kezedben van arra vonatkozóan, amit létre akarsz hozni, de ugyanakkor minden felelősség és a megjelenések körüli feladatok is mind a te válladat nyomják. Ezek sokáig izgalmasak voltak, de az utóbbi időben úgy éreztem, hogy sokkal jobban érzem magamat egy kreatív közegben, ahol közösen alakítunk ki egy végleges művet.
WLB: Vannak kedvenc filmzenéid, filmzeneszerzőid?
K. D.: Persze, mostanában például nagyon szeretem Nicholas Britell munkáit (pár hete Los Angelesben volt szerencsém találkozni személyesen is vele új filmjének, az If Beale Street Could Talk kapcsán), de Cliff Martinez (Solaris), Clint Mansell (Hold), Christophe Beck (A Hangya), Ryuichi Sakamoto (Fekete eső, A visszatérő), John Carpenter filmzenéi – és filmjei – is nagy favoritok nálam. Amúgy az igazán kiváló filmzenék jellegzetessége, hogy általában önmagukban nehezen értelmezhetőek, csak filmmel együtt működnek jól, abban a bizonyos kontextusban. Emellett persze szentimentálisan nagy rajongója vagyok az olyan tradicionális filmzeneszerzőknek is, mint John Williams (Spielberg-összes), John Powell (Solo: Egy Star Wars-történet) vagy Danny Elfman (Batman) akiknek a tételei önmagukban is fantasztikusan élvezetesek.
A filmzenével való foglalkozás egyébként óhatatlanul háttérbe helyezi az embert egy rendezőhöz vagy színészhez képest – és ez nekem most kifejezetten inspiráló, mert egyfelől nem csak rajtam múlik egy film sikere, és száz százalékban arra tudok koncentrálni, amiben jó vagyok. Másfelől pedig tűpontosan kell fogalmazni zeneileg: olyat kell hozzátenni egy filmhez, ami muszáj, hogy működjön. Nincs helye magyarázatnak, nincs lehetőséged kalimpálnod a közönségednek, gyorsan lekeverni a zenét, vagy jól megküldeni a basszust. Nagyon sok múlik azon, hogyan fogod meg az adott képi pillanatot a zenével, milyen többletet adsz hozzá, hiszen egy adott érzelmet rengeteg módon ki lehet fejezni,és sokkal könnyebb elvenni belőle, mint kiteljesíteni azt.
WLB: Melyiket szereted jobban: ha csak vázlatok, elképzelések vannak az adott jelenetről, és arról, hogy minek kellene szólnia alatta, vagy ha már egy kész alkotáshoz kell komponálnod?
K. D.: Igazából mindkettőt szeretem, bár együtt kialakítani a zenei világot a rendezővel sokszor hálásabb feladat. A We Love Budapest-es kollaboráció azért volt izgalmas, mert a rendezőknek már nemcsak a szinopszis volt meg, hanem az animatic (azaz elővizualizáció) is. Tehát amikor én körülbelül egy éve becsatlakoztam, az összes filmet láthattam valamilyen formában. Még valamilyen minimális hang is volt alattuk. Általában szeretem, amikor a rendezőknek pontos elképzelésünk van, mi fog történni és mennyi idő alatt, nekem pedig azt kell megtöltenem tartalommal. Egy másik alkalomal viszont – amikor egy filmbe egészen korai, a storyboard fázistól kapcsolódtam be és – sokkal nagyobb szabadságot kaptam, például hiába építettem fel egy komplett stílust és zenei témákat, mert amikor elkészültek az első animációk, rájöttünk, hogy kezdhetjük az egészet nulláról zeneileg, mert a film teljesen más hangulatot kíván. Ez közel fél év munkájának kukázását jelentette, ami fájdalmasan hangzik ugyan, de egyáltalán nem baj, mert még így is minden percét élveztem annak a másfél évnek, amit ezzel a filmmel foglalkoztam.
WLB: Amikor először hallottalak játszani, még inkább a French touch-vonal dominált a szettedben, aztán később elmozdultál a technó felé, a Potif néven kiadott zenéidben is ez a vonal dominált, de a legutolsó fellépéseiden játszott számok már a 80-as évek szintetizátorhangsúlyos zenéit idézték. Mennyire befolyásolta ezt a folyamatot, hogy elkezdtél belefolyni a filmzeneszerzésbe?
K. D.:
Minden összefügg mindennel. Attól még, hogy filmzenékkel kezdtem el foglalkozni, ugyanazoknak a hatás mentén indult el a folyamat, mint mikor elkezdtem saját számokat írni vagy DJ-zni. A szintetizátorok mindig is közel álltak hozzám, ráadásul a 80-as években nőttem fel, sokat hallgattam a Genesist vagy a Pink Floydot, ahol ezeket a hangszereket különösen izgalmasan használták. De egyszerű a magyarázata egyébként annak, hogy miért így alakult az elektronikus zenei pályafutásom: azokban az időszakokban épp azok a stílusok érdekeltek. Igazából sosem gondoltam túl ezt a zeneszerzős dolgot. Mindig azzal foglalkoztam, ami érdekelt. Például nagyon szeretem a szintetizátorokat, a synthwave-t, az egész már jó nyolc-tíz éve mozgat engem, és az, hogy mostanában ilyen irányban indultam el...
(elgondolkodik)
Lehet, hogy benne van ebben a nosztalgia is. Illetve egyre kevésbé inspirálnak a tánctércentrikus zenék. Mostanában a hangzásokra szeretek nagyobb hangsúlyt fektetni a zenémben, nem pedig a ritmusokra. Ez biztos egyike volt a motivációknak, ráadásul filmben nagyon jól alkalmazhatók ezek a dolgok. Egy jó tíz éve már elindult a 80-as évekbeli hangzások reneszánsza a filmekben, hosszú, jól kibontott témákkal – ez pedig bizonyos értelemben ajándék egy elektronikus zenével és filmekkel foglalkozó embernek. Azokat a hangszereket, amiket a stúdióban használunk, nemcsak rövid részletek erejéig tudjuk használni, hanem hosszan kitartott, előtérbe kevert hangok formájában is.
WLB: Tervek, álmok, rémálmok?
K. D.:
Általában rengeteg projektet futtatok párhuzamosan, sajnos néha jóval többet, mint amit kivitelezni is tudok az általam elég feszesen tartott időzítéshez képest. Nyáron fejeztem be a Stardive című albumomhoz készült első sci-fi novellámat, amiből az egyedi könyvolvasóval és hangoskönyv funkcióval felszerelt iOS appom készül éppen. Emellett évek óta igyekszem színpadra vinni a már kész Polyphonic munkacímű szimfonikus zenei művemet, aminek megvalósításához megvan az esély, hogy jövő év elejére az utolsó hiányzó együttműködő partnerem is meglegyen. Lassan másfél éve tervezzük egy új mozifilmes munkámat is, ami jövő tavasztól forog majd, de több újabb animációs film is van a láthatáron, egy dokumentumfilm és egy nagyon izgalmas fps videójáték is. Ezeken túl nyár óta dolgozunk közösen egy Los Angeles-i zeneszerző barátommal egyedi szoftverszintetizátorok fejlesztésén is, kifejezetten filmes és videójáték felhasználásra (ennek első terméke pont most jelent meg). Nem mellesleg februárban apa leszek... Szóval mindezek mellett nem nagyon marad időm rémálmokon lamentálni. Imádom, amit csinálok, a legnagyobb rémálmom az lenne, ha egyszer kifogynék az ötletekből.
