„Minden munkám önarckép” – Salla Tykkä a Ludwig Múzeumba érkezett

A Ludwig Múzeumba északi szeleket hozott az ősz: szeptember 28-án a Nyelvrokonok című, Észtország első függetlenedésének 100. évfordulójára rendezett kiállítás nyílt meg kortárs észt és magyar művész munkáival, október 6-án pedig a finn multimédia-művész, Salla Tykkä egyéni tárlata. A két projektben csak a földrajzi fekvés a közös: míg az első az északi, balti, valamint a közép-európai történelem kollektív tapasztalatait keresi, addig Salla Tykkä kiállításának mélyen személyes a mondanivalója. Pontosabban saját, belülről jövő élményeiből indul ki, és közben általános érvényű emberi tulajdonságokról mesél: a testről, a tökéletességre való törekvésről és az ezzel összefüggő kíméletlenségről is.

Éppen ezért ez egy olyan kiállítás, amelynek értelmezéséhez sokat hozzáad, ha ismerjük a magánéleti hátteret. Tykkä 1973-ban született, 1996 óta készít fotókat, videókat és filmeket, 2003-ban diplomázott a helsinki Képzőművészeti Egyetemen. Egyetemi éveit végigkísérte az anorexiával való küzdelem, korai műveiben, a Gyűlöletem haszontalan és a Még mindig szeretek gyűlölni című munkák a betegség terápiáiként is felfoghatóak. „Mindannyian tele vagyunk traumákkal és sebekkel. Én kövérnek és szörnyűnek láttam magamat, és ki akartam deríteni, miért érzek így. Így kamerát ragadtam, és lefotóztam magamat; ezzel vette kezdetét a gyógyulásom. Azzal, hogy elkészítesz egy képet, hatással vagy az üzenetére is. Abban a pillanatban, hogy elkezdtem dolgozni a  >>Gyűlöletem haszontalan<< című munkán, megkezdődött a gyógyulásom.” – mesélte a We Love Budapestnek.

Fontos hangsúlyozni, hogy bár a művész életében a sport és a testhez való viszony továbbra is lényeges szerepet játszik, az ezzel kapcsolatos patologikus attitűd már a múlté, és már nem a hajtóereje művészetének. Mindenesetre ott van a háttérben, és művei a testhez, a fizikai valósághoz való ellentmondásos kapcsolatban gyökereznek; a kemény munkával megalkotott fizikum, a szépség lehengerlő ereje és a fegyelem, a test kényszeres kontrollja sajátos kettősségben jelenik meg a munkáiban.

Rövidfilmjeivel rendszeresen részt vett neves nemzetközi filmfesztiválokon, amelyek közül az Óriás (2014) és a Lasszó (2000) legismertebb. A Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál Canon Tiger-díját is elnyerő Óriásban egy romániai bentlakásos gimnasztikai lányiskola szigorú korlátok közé szorított mindennapjaiba nyerhetünk betekintést, amely önkéntelenül is Ceausescu-rezsim tornasportot éltető hagyományait juttatják eszünkbe. Diplomafilmje, a Lasszó pedig egy ránézésre banális eseménysorban mesél a női öntudatra ébredés fontos pillanatairól: egy kertvárosi környezetben kocogó lányt követhetünk nyomon, aki bekopogtat egy családi ház ajtaján. Miután nem nyit ajtót senki, az épületet megkerülve a hátsó ablakhoz megy, amin keresztül megles egy fiatal, félmeztelen, lasszójával akrobatikus mutatványokat gyakorló férfit– mindeközben Ennio Morricone Volt egyszer Vadnyugathoz írt filmzenéjét hallhatjuk.

A videóiban elhangzó zenék tudatos választás eredményei, de Tykkä itt nemcsak zenei szinten játszik a zsánerfilmes hagyományokkal, hanem a dialóg nélküli cselekményben a szokásos férfi-női szerepleosztással is, miszerint a férfi az aktív csodáló, míg a nő a tekintet és a vágy tárgya. A lány atletikus férfitestben való gyönyörködése kizökkentő, szinte zavarba ejtő látvány. Beavatástörténet is az apró gesztusokra épülő rövidfilm, amelyben az érzékiségre ráeszmélve egy szempillantás alatt nő lesz a lányból. Salla Tykkä-val kapcsolatban szokták hangsúlyozni, hogy a női énkép, identitás és fizikai létezés újraértelmezője – ha körbenézünk a kiállításon, láthatjuk, hogy műveinek összes főszereplője nő. A legsokkolóbb női létélményt talán az Erő (1999) című munka dolgozza fel: itt egy bokszolónőt látunk egy nagydarab férfival küszködve. A hősnő felül meztelen, kiszolgáltatott, maga Tykkä alakítja. Férfi-nő hatalmi harcainak vagyunk tanúi, aminek lehet alanya férj és feleség, de lány és apa is; sokat sejtet a nyomasztó magánéleti háttérről az egymondatos bevezető: „Az anyámról akartam alkotni valamit, de mindig csak az apám jutott eszembe.”

Tykkä egyéni látásmódjával nem kizárólag a férfi-nő közti törésvonal és a fizikai aktivitás mentén találkozhatunk a kiállításon. Retrospektív című videójában másik kedvelt témáját, az emlékezés aktusát járja körül, régi kamerákról és fényképezőgépekről készít leltárt, miközben családi filmfelvételeket látunk peregni. Nagy hatást tettek rá a lipicai lovak is, akiket fotón és videón is megörökített. Ezt a fajtát egy az egyben az ember tenyésztette ki és tökéletesítette a Habsburg-monarchiában. „Akárcsak a világhírű román tornasport, úgy a lipicai lovak is egy hatalmas rezsim termékei – hatalom, erőfeszítés és a pénz nélkül egyik sem létezhetne ma. Ez felvet egy csomó kérdést” – fejtette ki a művész a két különböző mű közötti összefüggést nekünk.

A Helsinkiben élő Tykkänak ez az első kelet-európai egyéni kiállítása, Magyarországon korábban két csoportos tárlaton találkozhattunk a munkáival. A videók mellett további fotók is láthatóak a tárlaton; a Ludwig Múzeum hatalmas tereiben felállított nagyszabású vásznakon futó filmek és fényképek elmélyülős, lassú tempójú befogadást igényelnek, de az élményért megéri rászánni az időt és a figyelmet.