Ma már nem számít tabunak, ha egy nő otthagyja a férjét, ellenben ha a gyerekeiről is lemond, az még ma is komoly ellenérzéseket szül. Ibsen Nórája, illetve a hősnő utóélete ezért is lehet érdekes 2018-ban. A Belvárosi Színház új bemutatója, Lucas Hnath Nóra 2-je 15 évet ugrott előre az időben, hogy megvizsgálja, mi minden történt azután, hogy az öntudatra ébredő nő mögött becsapódott az ajtó.

A komoly döntésekkel, például a boldogító igenek kimondásával záruló történetek végén nem szokott felmerülni, hogyan tovább, holott adja magát, hogy a nagy fordulatok után jön csak a neheze. Feltéve, ha a hős nem hal meg; Ibsen Nórája már csak ezért is kivétel, hiszen társadalmi elvárások ellen lázadó nőként nem ér tragikus véget, mint mondjuk a vonat alá ugró Anna Karenina.

Henrik Ibsen darabja azért számított botrányosnak a 19. század végén, mert mikor Nóra, a háromgyermekes családanya rájön, hogy házassága élhetetlen, a keserű vég vagy megsemmisülés helyett úgy dönt, hogy köszöni, nem kér többet belőle, és férjét, családját hátrahagyva lelép a színről. Hogy mégis hogyan boldogul azután, hogy becsapódik mögötte a babaszoba ajtaja, Elfriede Jelinek osztrák írónő is továbbgondolta (ezt mutatta be 2012-ben az Örkény Színház), 2017-ben pedig a Broadway-en debütált Lucas Hnath darabja, A Doll's House, Part 2, amely 15 évvel később kapcsolódik be a történetbe. Nóra hazatér, mert férje az ígéretével ellentétesen nem adta be a válási papírokat (ezt egy nő akkoriban gyakorlatilag nem tudta elintézni), és emiatt nem várt kellemetlenségekkel, konkrétan a börtönbe zárás és időközben szárba szökkent írói karrierje és elvei radikális megtagadásának lehetőségével szembesül.

A darab csupán négyszereplős, és csak 90 perces, ami, valljuk be, igazi felüdülés a gigantikus produkciókhoz és elnyújtott előadásokhoz szokott nézőnek. Polgári lakásbelsőt idéz a díszlet, a falon mintás tapéta, középen kis pódiumon zajlanak a párbeszédek, mögötte megdőlt üvegfal, mintha csak az elferdített valóságot szimbolizálná, amire több verziót is kapunk az előadásban. Mert szép lassan kiderül, hogy a kialakult helyzetet ki-ki a maga módján adagolta be a külvilágnak, és próbált meg az új felállásban boldogulni, a tét pedig mindkét fél számára a lelepleződés.

Az előadás másfél – párbeszédekre épülő – óráját feszült figyelemmel ültük végig, mintha csak egy krimit néztünk volna. Korántsem azt kaptuk, amire számítottunk. A Nóra feminista szempontból alapmű, de a társadalomkritika ebben a folytatásban már nem kap akkora hangsúlyt, ahogy a hősnő lelkivilága sem; inkább a döntések és következményeik, az individuum megtalálása és ennek ára képezi a mondanivalót.

Amit a női egyenjogúságról, elnyomatásukról tudni érdemes, azt Nóra (Kováts Adél) a hazaérkezése utáni félórában felmondja az őt fogadó házvezetőnek, Anne Marie-nak (Bodnár Erika), mint valami tankönyvi szöveget. Aki próbálta már elmagyarázni értetlen füleknek, hogy a feminizmus nem a férfiak gyűlöletéről szól, annak bizonyára félelmetesen ismerős lehetett a régimódi házvezetőnő ösztönös reakciója az elméleti fejtegetésre: Bodnár Erika kezdetben kedves, ám a felszín alatt nagyon is sértett és megbántott karaktere két lábbal a földön áll, és csak azt látja, hogy asszonya helyett neki kellett felnevelni a gyerekeket, és ez pont elég arra, hogy ellenérzései legyenek.

Hiába van elviekben igaza Nórának, környezete egyáltalán nem áll készen elképzeléseire, de az is egyértelmű, hogy világmegváltó gondolatai a gyakorlatban inkább súlyos károkkal járnak, mint megvilágosodással. Nehéz eldönteni, hogy a darab írója vagy Galgóczy Judit rendező terelte-e ebbe az irányba a folytatás hangvételét (valószínű, hogy inkább az író), de a saját döntését elméletekkel igazoló Nórával már nem tudunk együtt érezni.

Kováts Adél alakítása egy magabiztos, elveihez hű, ámde kissé csőlátású és empátia híján lévő nőt idéz meg, aki hiába küzdött sokat önmaga megismeréséért, hiába világít rá tűpontosan a társadalmi berendezkedés hibáira, a hozzá közel állók érzelmeire teljesen vak. Ezt különösen fájdalmas látni a lányával való, tárgyilagos hangvételű találkozáskor. Az Emmyt játszó László Lili tenyeres-talpas, racionalista, rátermett, érzelmektől mentes felnőtt látszatát próbálja kelteni, de puritán, kőkemény megjegyzései mögül kibújik az anyja iránt érzett végtelen kiábrándultság.

Lucas Hnath műve kevésbé lép fel komoly mondanivaló igényével, mint az eredeti klasszikus, de a négy színész játékának hála a Belvárosi Színházban sikerült egy feszültségekkel teli, izgalmas darabot létrehozni. Torvald, a megbántott, hiú férj szerepe már inkább egy tipikus karakterszerep, és Csankó Zoltán alakítása több humoros pillanatra is lehetőséget ad.

El is veszi a történet drámai élét – olyannyira, hogy egy ponton, a sebkötözős résznél még azt is el tudjuk képzelni, ez a lehetetlen pár a végén megint összejön. 15 évvel később úgy tűnik, mintha házasságuk félresiklása nem a kapcsolatban uralkodó egyenlőtlenségek miatt következett volna be, hanem két ember kommunikációképtelensége miatt; Nóra még meg is kapja azt a mai válásokkor gyakran hangoztatott támadást, miszerint ahelyett, hogy dolgozott volna a kapcsolaton, inkább otthagyott csapot-papot.

Elég valószínű, hogy Ibsen fejében Nóra nem ezt a típust képviselte, mindenesetre aktualizáló törekvéseivel érdekes kérdéseket vet fel a Nóra II. Bár Torvald nagyvonalúsága végül megoldaná a konfliktust, Nóra inkább a saját meggyőződése mellett való kiállást, a kialakult jogi helyzettel való őszinte szembenézést választja megoldásként. És viseli a következményeket: ismét becsapja az ajtót, de már más emberként – érettebb személyiség, de szomorú, hogy továbbra is csak magáért és elveiért vállalja a felelősséget.