Ma már részben a fürdőkultúrával azonosítják a külföldiek is Budapestet, ám ez nem volt mindig így. Hiába tekint vissza nagy múltra az itt feltörő gyógy- és hévizekre épülő fürdők története (már a rómaiak is ugye... vagy a törökök), egészen a századfordulóig hiányzott a strandolás kultúrája a fővárosból.
A 20. század elejéig, ha valaki strandolni akart, akkor jobb esetben felkereste a tengerpartot, például Abbáziát, vagy a tehetősebbek a Côte d'Azur-t, de a fürdők inkább a gyógyulást szolgálták, semmint a pihenést vagy a kikapcsolódást. 1846-ban még mélységes felháborodást és megrökönyödést keltett a budai polgárban a Dunában fürdőző, meztelen kamaszok látványa. Az első pesti uszodákat – ahol már a sport és a szórakozás egyesült – először az 1780-as években, bécsi mintára létesítették a Dunán, de igazi népszerűségüket csak a 19-20. századra érték el. Ezek leginkább egy lyukas közepű pontonra hasonlítottak, ahol a folyó vizében lehetett lubickolni, kicsit biztonságosabb körülmények között.
A századfordulón kezdett csak kibontakozni az a ma már nekünk oly természetes, egészséges testkultúra és a szabadidő koncepciója, Budapest is ekkor vált modern fővárossá, ami rengeteg változást hozott a lakói életében is. Az ekkor készült fényképeken a strandokon még erkölcsös ember ujjas trikóban, térd alá érő nadrágban, a hölgyek pedig kalapban és inkább kisruhákat idéző fürdődresszben parádéztak, és nem egy helyen a nemeket is szigorúan elkülönítették.
Hajós Alfréd egy – már a 30-as évek közepén készült – interjújában elmondta, hogy a budapesti strandkultusz fellendüléséért nem egy esetben a tengerparti nyaraláshoz szokott, és az idelátogató külföldiek voltak a felelősek, bár ő még kárhoztatja az akkor dívott homokos partok divatját, és inkább a gyepes standokat szorgalmazza, a fertőzések elkerülése végett.
A főváros végül a 20. század elején vette gondozásába a különböző forrásokat, és nagy lendülettel kezdtek hozzá a fejlesztéshez; ennek eredményeként készült el 1913-ban a Széchenyi fürdő, majd az első világháború végén, 1918-ban az akkori Európa egyik legmodernebb fürdőkomplexuma, a Gellért.
Majd a világháború után, a 20-as években rohamléptekkel létesültek új, egyre modernebb strandok. 1921-ban adták át a Margitszigeten a Palatinust, majd 1927-ben a Széchenyi strand medencéit, és a Gellértet is bővítették egy hullámfürdővel. A strandalapítási láznak is nevezhető folyamat mögött részben az állt, hogy ekkorra ismerte fel a magántőke is az intézményben rejlő lehetőségeket (előtte főként csak fővárosi kezdeményezések voltak), másrészt ekkorra vált tényleg tömegszükségletté a strandolás az átalakuló testkultusz miatt. Amíg a 20-as éveket a nagy építkezések és strandok létesítése jellemezte, addig a következő évtizedben sorra jelentek meg a kissebb, magánvállalkozások által nyitott strandok.
A virágzó fürdőkultúra, az egyre kisebb és feszesebb dresszekben feszítő, standokon lebarnult fiatal testek rengeteg korabeli plakáton és reklámban is visszaköszöntek már. A fürdőzők száma pedig egyre csak nő. Míg 1930-ban mindössze 400.000 látogatója volt a fővárosi strandoknak, addig 1943-ban — a háború kellős közepén — ugyanez a szám már közel 1 millió 400 ezerre ugrott.
A 30-as években a Gellért volt a társadalom krémje által leginkább kedvelt fürdő, arisztokraták, politikusok, művészek, üzletemberek egyaránt előszeretettel barnultak a budai hegyek lábánál elterülő komplexumban. „Idegenforgalmi gócpont volt évekig a Hullám. Aki elegáns és mondén nő és férfi élt Pesten, az mind itt volt. A hely nagyon szép." – írta a Pesti Futár 1937-ben.
Az 1935-ben megnyitott Pünkösdfürdő, vagy a régebb óta üzemelő csillaghegyi Árpád standfürdő már nem annyira az elitnek szólt, ezek a szórakozás mellett éppen a várostól való távolságuk és a zöldövezet miatt a kikapcsolódás lehetőségét adták: aki ide felkerekedett, az gyakran reggeltől estig kint volt. De nemcsak a kiépített strandok, hanem a természetes vizek partjain is virágzott az élet, mint a Rómain vagy az Újlaki rakparton, ezeket főleg a szegényebb rétegek látogatták. Itt a fürdőzés mellett vízisízésre vagy csónakázásra is volt lehetőség.
Hiába, hogy a Dunában való fürdést rendeletekkel tiltották, hétvégente tízezrek (akár 80-90 ezer ember) kerekedtek fel, hogy a parton keressenek enyhülést. A legnépszerűbb szakasz a pesti oldalon a Megyeri Lidónak nevezett rész, ami a Horányi csárdától terjedt mintegy másfél kilométer hosszan a káposztásmegyeri vízművek területéig, és Budán pedig a már említett Római part környéke volt. A képeken talán kevésbé látszik, de árnyoldala is volt ezeknek a szabad fürdőzéseknek: hétvégenként gyakran legalább 8-10 ember fulladt bele a Dunába, és sokan hatalmas szemetet is hagytak a partokon.
A világháború után megjelentek a kétrészes fürdőruhák, a férfiközönség legnagyobb örömére, és igyekeztek minden társadalmi réteg részére elérhetővé tenni a strandrajárást. Egy tollvonással államosítottak mindent, az árak közötti drasztikus különbségeket is megszüntették. A strandok ekkori világa ismerős lehet akár Ottlik Iskola a határon művéből, vagy Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című kisregényéből is, de Mándy novelláinak is visszatérő színterei.
A képeken a szocialista korszak jellemzői, táskarádió, lángos, hideg sör büféből, ahol
Bambi is kapható, Palma gumimatrac, és sajnos egyre romló állapotok: a '60-as évek végére már a karbantartásra is alig volt forrása a fürdőknek, a tömeg meg csak egyre nőtt, így időszerű volt a kisebb-nagyobb renoválások elkezdése.
Ma már a strandolás hozzátartozik a városi nyárhoz, ha tombol a kánikula és olvad az aszfalt, csak egy hűs csobbanás segíthet a túlélésben.
