A július elején nyílt kiállítás megnyitóján maga a művész is jelen volt, ekkor egy interjú erejéig el is beszélgettünk vele a kiállításról, és eddigi munkássága mögött húzódó filozófiájáról, most pedig a kiállítást jártuk és próbálgattuk végig. A laikusok számára is befogadható, de a szakmai körökben is elismert művész volt az 57. Velencei Biennále osztrák pavilonjának kiállítója is, így ez a kiállítás is illeszkedik a Ludwig Múzeum azon törekvései közé, hogy a Biennálé nemzetközi sztárjait bemutassa a hazai közönségnek.
Az elmúlt évtizedekhez képest egyre jobbak vagyunk abban, hogy ne illetődjünk meg, ha egy kiállításon nemcsak illedelmesen szemlélgetni kell a vitrin mögötti műtárgyakat, hanem bizony látogatóként nekünk is aktívan be kell szállnunk az alkotási folyamatba, de azért a Ludwig Múzeum legújabb, Erwin Wurm kiállításának egyes darabjai még így is izgalmasan zavarba ejtőek voltak.
Merthogy rengeteg olyan kiállított szobor van, aminek az életre keltéséhez bizony szükség volt a mi aktivitásunkhoz is. A kiállítás címét is adó Egyperces munkák olyan kérdéseket feszegetnek, hogy vajon mitől válik egy tárgy szoborrá, és ebben mi a szerepe a nézőnek? A nemegyszer vicces, ám komoly testgyakorlatként is felfogható folyamat közben Wurm instrukciói alapján nekünk kell megalkotni, befejezni a művet, miközben hol felmosóvödröt pakolunk a fejünkre, hol pedig több tucatnyi teniszlabdán fekve egyensúlyozunk.
Formálisan 1997-től jelenik meg ez a műforma, ha párat szeretnénk használat közben is látni, bemelegítésként nézzük meg a Red Hot Chili Peppers, 2003-as Can’t Stop című
klipjét, amiben több Egyperces munka is felbukkan, a kiállításon pedig ne szerénykedjünk, bátran másszunk fel a pódiumra.
Az öltözködéssel, a magunkra aggatott ruhadarabokkal a saját társadalmi szobrunkat alkotjuk meg, és az egyik legfontosabb státuszszimbólumi tényező is az öltözködés. Ezekre a felvetéskre reagálnak a 2008-ban született Hermès-sorozat furcsa antropomorf ruhaszobrai, amelyek a híres francia luxusmárka férfiruharészlegét vezető Véronique Nichanian felkérésére és együttműködésével készültek. Persze a rá jellemző éleslátással és cseppnyi cinizmussal azt a kérdést sem kerüli ki Wurm, hogy vajon eladja-e magát a művész például egy ilyen együttműködés kapcsán?
A Metszett szobrok kapcsán elsőre talán a legzavarbaejtőbb a szobrok anyagiságának kétértelműsége, mert ránézésre öntött műanyag, vagy festett agyagszobrokat várnánk a fehér vagy halványrózsaszín festékréteg alatt, nem súlyos és hideg bronztesteket. Témájukat és alakjukat tekintve nagyon változatosak, az óriás narancssárga bokszkesztyűtől kezdve a bútorokon át a Wall Street ikonikus épületéig az élet minden területéről találhatunk formákat.
A közös bennük a “megnyomorításuk”, hogy az alkotás nem fejeződött be az ideális forma kialakításakor, hanem a művész utána nekiesett a szobroknak, és hol kerék-, vagy lábnyomokat, éles vágásokat találunk rajtuk, vagy éppen nemes egyszerűséggel csak ráült és ettől rogytak meg, vagy a szétszedett darabokat természetellenesen illesztette újra össze.
Talán a kiállítás legszebb és legelgondolkodtatóbb része a De Profundis / Mélységből névre keresztelt sorozat fényképfestményeiből álló rész. A 130. zsoltár időző cím (De profundis clamavi ad te, Domine.” „A mélységből kiáltok, Uram, hozzád.”) mögött az elmúlással, öregedéssel, az alkotó és férfipotenciál lehetséges hanyatlásával szembenéző művész áll.
A középkori és reneszánsz festményekről ismerős pózokba állított, pályatársairól és barátjairól készült fényképeken szürreálissá torzította a lemeztelenített testeket. A fotók egyes részeit festékkel, grafikákkal takarja ki, így egészen amorf alakok születnek, amiken hol jótékonyan elrejti, máskor pedig éppen a fókuszba helyezi a test árulását, a megereszkedő bőrt, ritkuló szőrzetet, petyhüdt nemi szervet.
Egyszerre izgalmas és zavarbaejtő az egész kiállítás a Leitató szobrokkal, ahol furcsán kanyarodó, nem egyszer üveg töményeket rejtő bútorokkal találkozunk, amiknek a részeivé kell válnunk, vagy az Önarckép uborkákból alkotással. A művek zsenialitása nem egy esetben éppen abban rejlik, hogy úgy érezzük, ez nekünk is eszünkbe juthatott volna, mert valami hétköznapian ismerőssel és banálissal találkozunk, mégis az anyag – legyen az például a textil, a szövet – más kontextusban jelenik meg, mint ahogy megszoktuk.
Bár az egyes részletek és az anyag ismerős, hol torz, vagy elnagyolt formában való megjelenése kitágítja a értelmezési kereteket. Mindenképpen olyan kiállítási anyag állt össze a Ludwigban, ami egyszerre szórakoztató is, de ha kicsit elmélyedünk a feltett kérdésekben, ugyanúgy gondolkodásra is késztet.
