Utazás Budapest középpontja felé – a Gellért fürdő alatti ősforrásnál jártunk

Amikor az általunk is oly jól ismert terek, annyiszor látott helyszínek felfedik titkos arcukat, az mindig hihetetlen izgalommal tölt el minket. Ilyen a Gellért tér is, bizonyos szegmenseit ismerjük, átrobogunk rajta villamossal, vagy alatta metróval, lepillantunk rá a Gellért-hegyről. De hogy mi húzódik meg az impozáns épületek alatt és a hegy gyomrában, azt most láthattuk először a Dunapest fesztivál szervezte sétán. Szép lassan ereszkedtünk alá a fürdő csillogó és elegáns szecessziós tereiből a környék alatt húzódó mészkő barlangok szűkös és forró világába.

"Már a rómaiak is...", kezdhetnénk a fürdő történetének elmesélését, és részben igazunk is lenne. A Duna mellett húzódó határvonalon állomásozó római légiósok is felfedezték a budai oldalon húzódó hőforrásokat, bár a feljegyzések szerint inkább az északabbra fekvőket használták. A mai Gellért tér területén az Árpád korban élénkült meg a jövés-menés, és azóta hódítók és politikai rendszerek jöttek-mentek, de egyvalami nem változott: a forró víz fáradhatatlanul bugyog föl a földből, a gyógyulásra vágyók pedig rendületlenül keresik fel, hogy enyhülést találjanak fájdalmaikra.

A Hegedűs Ármin, Sebestyén Artúr és Sterk Izidor tervezte Gellért Gyógyfürdő és Szálló épületéről már több alkalommal is írtunk, a Szabadság híd mögött magasodó gyógyfürdő és hotel Budapest egyik legszebb szecessziós épülete, de pancsolt és kávézgatott már itt vizes öltönyben a kék mozaikos medencékben Ryan Gosling is.

Most viszont egy rövid felszíni épületséta után egészen új irányt vettünk, és az üzemi területeken keresztül lejutottunk a komplexum – és igazából az egész környék – alatt elterülő rejtélyes alagúthálózatba.

Ha valaki olvasta valaha Jules Verne Utazás a Föld középpontja felé című regényét, talán el tudja képzeli, milyen hangulatba kerültünk, amikor a Gellért téren eldübörgő villamosoktól remegő, sárgás fényű alagútba – fejünkkel a plafont súrolva – ereszkedtünk alá az egyre melegebb és párásabb helyre. Sorban kerültek le mindenkiről a kabátok és pulóverek, ahogy a források közelében emelkedett a hőmérséklet és a páratartalom, és erősödött a záptojásszag.

Föld alatti sétánk az üzemi területeken keresztül vezetett, ahol csodás tipográfiával írt táblák tájékoztatták a dolgozókat, hogy a sok egyforma berendezés és kapcsoló és tekerő közül mi mit üzemeltet. Helyenként feltűntek az egyik Márton napi fesztivált népszerűsítő graffitik is, fekete és ezüst színben – valószínűleg itt gyakorolhatott a készítőjük.

Majd a modernebb, még csempézett föld alatti termekből átértünk egy szűkös, boltíves alagútba, ahol bizony a magasabb termetű embereknek már kétrét görnyedve kellett előre haladnia. A fölöttünk több tíz méterrel eldübörgő villamos meg mintha csak centikre ment volna el a fejünktől. Az első boltíves terem, ahova kijutottunk, a már használaton kívüli ősforrás volt. A 2-3 méter mély medencében a zavaros felszínű, Dunával keveredett gyógyvíz már a 19. század óta használaton kívül van. Valaha a forrás még a Gellért-hegy lábánál eredt, és a felszínen tört fel, de a Ferenc József híd (mai Szabadság híd) építése során be kellett fedni. Egy oldalsó lépcsőn lemászva a vízbe is belemárthattuk a kezünket, és meglepetésünkre egyáltalán nem volt olyan forró, mint amire a számítottunk. Ennek fő oka – tudjuk meg túravezetőnktől–, hogy itt már a Duna vize is belekeveredik, így az lehűti.

A tározó után föld alatti kalandjaink tovább folytatódnak, és egy meredek vaslétrán a Gellért-hegy gyomrában meghúzódó barlangrendszer egy nyúlványába, az úgynevezett Aragóni-barlangba mászhattunk fel. Az elnevezésnek semmi köze a spanyolországi tartományhoz, csupán arra utal, hogy a mészkőből álló Gellért-hegy fő alkotóeleme a kalcium, és ennek az egyik ásványa az aragonit is, ami a barlang falát vastag rétegben borítja. Konyhanyelven leginkább egy karfiol fejére hasonlít a kő, innen ered a barlang másik, póriasabb neve is, a Karfiol-barlang. Az objektumot 1964-ben fedezték fel, amikor az egyik kutatófúrást mélyítették. Egyik nyílása a Sziklakápolnába torkollik, míg egy másik a Gellért-hegy felszínére, de ezt sürgősen be kellett falazni, mert sokan másztak be rajta a hegy gyomrába.

Már a barlangba vezető úton is egy sínpár mellett sétáltunk el egy széles alagútban, most azt is megtudhattuk mire szolgált. Az alagút az 1960-as években épült ki mai formájában, és több mint két kilométer hosszan fut a Dunával párhuzamosan, egészen a Rácz fürdőig. Ennek mentén találhatóak azok a máig működő források, amelyek a környék gyógyfürdőit táplálják, kettő a Gellértet, és egy a Rudast. Az itt található feltörő termális karsztvizeket alhévízi forrásoknak is nevezik. Mivel a Kelenhegyi törés itt helyezkedik el, a kutak alig 18 méter mélyek (szemben például a Széchenyit tápláló kúthoz majd 1 kilométer mélyre kellett fúrni). A sínpáron azok a csillék közlekedek, amelyekkel 1993-ig a Gellértbe szállították a Rudas és a Rácz fürdő gépészeti elemeit javítani, mivel csak itt volt meg az elegendő hely hozzá.

Az egyik működő forrás meg is nézzük, bár ez kívülről már kevésbé teátrális, mint az ősforrás volt a maga boltíveivel és rejtélyes összevissza futó csöveivel. A zárt rendszerből a 45 fokos víz egyenesen a köztes tároló medencébe kerül, hogy kicsit lehűljön, mivel a legmelegebb medence is "csak" 38 fokos. Innen kerül tovább a gyógyvíz a különböző medencékbe, keverés nélkül. A gyógymedencék vizét tilos is összekeverni más vízzel, egyedül a két nagy, külső és belső úszómedence vize vegyes. A Gellért fürdő gyógyvize ízületi betegségekre és gyulladásokra, gerincbántalmakra, keringési zavarokra és asztmás panaszokkal küzdők számára is ajánlott.

Kérdésünkre, hogy mi történik az elhasznált termálvízzel, sétavezetőnk elmondja, hogy jelenleg még megszűrve a Dunába engedik, ha a Szabadság hídon áthaladva letekintünk a rakpartra, láthatjuk is a gőzölgő kifolyást, és az aláépített ‘jacuzzit’ is, ahol még egyszer utoljára kihasználják a hőforrások áldását a budapesti hajléktalanok.