Bár Aczél György és a Kádár-éra ügynökei utáni kémkedésünk terepe Újlipótváros volt, a Hosszúlépés sétáját mégis az V. kerülethez tartozó Magyar Országgyűlés Irodaházánál kezdtük, a Jászai Mari tértől délre. A helyszín a kádárizmus szimbolikus erőtere volt, mondhatni kormányzati negyede: szemközt, a Duna túloldalán látótávolságon belül a rózsadombi "káderdülő", néhány perc sétára a Parlament, a közeli Falk Miksa utcában székelt a Honvédelmi Minisztérium, a Fehér Háznak nevezett épületben működött az Államvédelmi Hatóság és a párt Központi Bizottsága. A mai Széchenyi rakpart 19. számba járt be minden nap Kádár János és irányította a rendszert, a miniszterek felett álló bizottsági osztályvezetőkkel. Főként a Rákosi-korszakban a belső elhárítás ügynökhálózata átszőtte az egész országot. Nem volt olyan család amelynek legalább egy tagját valamilyen módon meg ne figyelték volna.
Bekukkantva a Fehér Ház szocialista realista előcsarnokába, túravezetőnk a terem hátfalán látható Munkásállam című Bernáth Aurél-secco történetét osztotta meg velünk. A 96 négyzetméteres festmény a teljes szocialista Magyarországot hivatott ábrázolni. A megbízást a festő lánya járta ki a kultúrpolitikáért felelős Aczél Györgynél, mert úgy gondolta, kellene valamilyen terápiás munka az idős művésznek, aki nemrég vesztette el feleségét. A Bernáthtal jó viszonyt ápoló Aczél volt az ötletgazda és szabad kezet adott a piktornak. A mester éjszakánként dolgozva, két év alatt alkotta meg fél millió forintos honoráriumért - ez 19 évnyi átlagfizetésnek felelt meg akkor. A mű elkészült, a pártvezetés gyorsan megjutalmazta második Kossuth-díjával a képzőművészt, aztán jött a leleplezés és a meglepetés. Az elvtársaknak szembesülniük kellett a freskón elrejtett rendszerkritikus gegekkel. A szimbolikus festmény először is nélkülöz minden történelmi előzményt és utalást. Míg a szónokok propagandabeszédet tartanak a némán unatkozó, rossz kedélyű hallgatóság felé, akik között felismerhető Nagy Imre alakja is, a tömeg mögött oda sem hederítve sakkozik Kádár, miközben a játszmát az ajtófélfának támaszkodó Aczél figyeli kibickedve. Az előtérben egy szakadékban, a gyárban alibiző munkásokat látunk: félmeztelen dolgozót, szétvetett lábakkal üldögélő munkásnőt és két kábelt húzó munkást, akiket többen tétlenül néznek. Az elvtársak végül felvették a szemellenzőt: a freskó maradt, de Kádár naponta járhatott be abban a tudatban, hogy a falról Nagy Imre figyeli. A rendszerváltás után egy időre elfüggönyözték, de most sem könnyű megtekinteni.
Második helyszínünk már valóban Újlipótvároshoz tartozik. A Fehér Háztól északra, öt percnyi járásra található az egyik Palatinus ház, amelynek beépített udvara egykor az államvédelmisek ebédlőjeként szolgált. Most Zsilip néven zsidó ima- és közösségi házzá alakítják át. Mint megtudtuk, az étkező a belügyesek számára fontos szociális színtér volt: még a nyugdíjazottak is ragaszkodtak előjogukhoz, hogy aktív éveik után étkezhessenek, de leginkább találkozhassanak itt. Az apparátus ugyanis általában leszakadt vidéki térségek nehéz sorsú családjaiból emelte ki iskolázatlan embereit, gyors karriert kínálva. Gyorstalpalón tartótisztekké képezték őket, saját BM-es lakótelepeken éltek, csak egymást ismerték, vidéki otthonukba már nem térhettek vissza, a fővárosban viszont gyökértelennek számítottak. Így függtek a rendszertől és ezért volt igazán fontos számukra a menza, mint egyetlen közösségi hely. Számos legenda kering, miért ilyen távol a központtól kapott helyet, miközben csak kifelejtették az építéskor a Fehér Házból.
Bekanyarodva a Katona József utcán a 26-28. szám közötti sárga keramit szakasz szemlélteti leginkább, milyen lehetett az utcakép a Kádár-kori Újlipótvárosban - főleg, ha zsigulikat képzelünk oda. A Pozsonyi útra érve értettük meg miért vált a városrész káder lakóhellyé és ügynökzónává. A mindig is progresszív, urbánus Lipóciát sok zsidó és értelmiségi lakta. Rengetegen haltak meg közülük a világháború idején és sokan hagyták el az országot a világégéskor, majd 1956 után is. A megüresedő lakásokat egyre-másra foglalták el a kádercsaládok vagy épp ügynökfészekként használták. Közben a nyugati rokonokkal kommunikáló itt maradók és sok itt élő nem lojális értelmiségi vált a paranoiás rendszer célpontjává. A beszervezés egyik tipikus formája így zajlott: az egy-egy területért felelős tartótisztek zsarolták valamilyen személyes üggyel az ügynököket, akik cserébe fedőnéven jelentettek nekik a célszemélyekről. Persze bőven akadt, aki önként vállalta a feladatot - természetesen anyagi előnyökért cserébe. Az információcsere sokszor történt az említett kamulakásokban. A lakók előtt sokszor nyilvánvalóvá vált a helyzet az ügyetlenül színészkedő kémek szerencsétlenkedései nyomán.Két megfigyelt ellenzékinek titulált személy lakóhelyét is meglátogattuk. A Pozsonyi 15-17.-ben élt Imre Katalinból kreált baloldali ellenséget a rendszer. A kor ikonikus, valóban kommunista értelmiségi nője köré szerveződött, költőkből álló közösségre az elhárítás aggatta a Társaskör fedőnevet. Az elvtársak a pártot balról előző kommunista pártkezdeményt láttak a csoportosulásban, akiket majd Moszkva a helyükre ültethet. Ezért a pozsonyi úti lakás minden szegletét bepoloskázták. Az ügyből nem lett semmi, Imre Katalin elköltözött, a lehallgató készülékeket az elhárítás emberei vízvezeték javítást imitálva szerelték ki. A szerencsétlen sorsú hithű hölgy pedig annyira utópisztikus nézeteket vallott, hogy 1989-ben a köztársaság kikiáltása után bánatában öngyilkosságot követett el.
A Katona József utca egykori lakója volt, Bence György filozófus, a Demokratikus Ellenzék tagja. Ő már valóban folytatott rendszerellenesnek minősülő tevékenységet. Mivel gyerekként a nyilasok Duna-parti sortüzét csodával határos módon túlélte, később semmitől sem félt. Doktorálni nem engedték az egyetemen, kompromisszumot kulturális-ellenzéki tevékenységében nem ismert. A Demokratikus Ellenzékhez és Charta '77-hez köthető vakmerő fiatal ellenzékiekkel már Aczél György sem találta a hangot. Az ő nevükhöz fűződik a Beszélő, az első szamizdat, azaz illegális rendszerellenes kiadvány. Az ifjak sokszor a humor eszközét vetették be a hatalommal szemben, ami sokszor bizonyult lefegyverzőnek. Jó példa erre Kőszeg Ferenc esete, aki megunva az őt követők vegzálását, besétált a rendőrségre, feljelentette a sarkában lévő ügynököket és rendőri védelmet kért.
A Balzac és Pannónia utca sarkán áll a Belügyminisztérium garázsa, mely a szocializmusban is az állam gépjárműveinek adott otthont. Le is parkoltunk megcsodálni a házfal domborművén látható szocialista autószerelő műhely életképét és a munkásnő ideált. "Minél keletebbre megyünk, annál nagyobbak a politikai vezetők házai és kocsijai!" - hangzott a mondat a mi vezetőnktől. És bármennyire is harsogta a korabeli propaganda a hanyatló nyugat imperialista termékeinek elutasítását, az elvtársak a Rákosi korban Chevrolet-val furikáztak, míg Kádárék már Mercedesre váltottak. Aczél György egyébként az egyetlen pártvezető, aki nem rendelkezett gépjárművel. Újlipótváros adott helyet viszont még az egykori pártgarázsnak, amely most éppen a német márka szalonjaként működik.
Nyomozásunk Kádár kultúrfelelősének első és második lipótvárosi lakóhelyéig vezetett. Aczél és családja először a Balzac utca 43-ban, egy háromszobás lakásban élt. A három T-s minősítéseket (Tiltott, Tűrt, Támogatott) kezében tartó vezető sorsa több ponton összefonódik Kádáréval. Mivel Kádár nem értett szót az értelmiséggel a kőműves segéd végzettségű, de mégis művelt amatőr színészre, Aczélra bízta az irányítást. A különcnek, joviálisnak tűnő pártvezető nem privilegizált: benne volt a telefonkönyvben, tehát elvileg bárki, bármikor felcsörgethette, gyalogszerrel járt, össze lehetett futni vele a zöldségesnél és a gyerekeit sem járatta külön iskolába. Viszont a jelentéseknek köszönhetően mindenkiről, mindent tudott, amit bármikor felhasznált, ha a helyzet úgy kívánta. Műveltségének egyik forrása, hogy fiatalon maga Szerb Antal mentorálta, ismerte Radnótit, akinek keresztapja lett és bejáratos volt számos művészkörbe. Hatalmi pozíciójánál fogva minden könyv első példányát megkapta dedikálva és a legtöbb szobor miniatűr másolatát is. Régi vágya teljesült, amikor Balzac utcai lakását egy hasonló méretű, de dunai panorámásra cserélhette, a Szent István Park 26-ra. Aki járt valaha nála, úgy számolt be róla mint egy kulturális kincses ládáról. A rendszerváltásra minden hatalmát elveszítő Aczél elvtárs 1991-ben hunyt el.
