Nincs az a nagyváros, mely ne bírna hírhedt, lecsúszott, deprivált negyeddel, vagy negyedekkel. Budapesten a IX. kerületben, az Illatos úti egykori Dzsumbuj volt a leghírhedtebb környék. Bűnözés, nyomor, drog - csak néhány dolog, mely egy fővárosinak eszébe jut a környék hallatán. A város peremén projekt első témája az 1937-ben felhúzott, majd az elmúlt években lebontott Dzsumbuj lett, ám egészen más perspektívákból vizsgálták a nyomortelepet. Életút interjúkkal, személyes találkozókkal ismerték meg a vállalkozószellemű "dzsumbujistákat". Legendák keverednek sorsokkal, valódi történetekkel.
Az első világháború Budapestre mért hatásai között említhetjük a gazdasági, anyagi és emberi erőforrásbeli kimerülést. A IX. és X. kerületben nyomornegyedrendszerek alakultak ki. Hol kis romos házak, hol hulladékokból épült tákolmányok, ám a helyzet annyira elharapózott, hogy muszáj volt cselekedni. Szociálpolitikai kezdeményezésként megépült ezért az Illatos és Gubacsi út sarkán álló „épületkomplexum”. Pontosan 426 lakás, három darab négyszintes lakótömbben. Nehéz volt szelektálni, ki kapjon itt lakást. 1937-ben ez valóságos privilégium volt. Elsősorban a fokozottan hátrányos helyzetű, sokgyermekes családok, ahol már legalább a család egy tagja dolgozott Budapesten. Ha mégis kevesebb gyerek volt, akkor két család került egy lakásba. Átlagosan 8-9 ember, 28 négyzetméteren.
1939-40 között a telepen lakók száma elérte a 4000-et is. Sokan költöztek be, lehetetlen életkörülményeik miatt, egy jobb, egy szebb jövőt álmodva.
A szegény, ámde javarészt tisztességes emberek kitaszított, diszkriminált, elítélt csoporttá váltak: ők lettek a dzsumbujisták. A speciális szociális és lakhatási helyzetből fakadóan kialakult saját szabályzatuk, egy új normarendszer, ami merőben eltér a külvilágétól. A külvilág pedig a város többi része: az ismeretlen, ahova többen ki sem merészkedtek. Ambrus Péter: A Dzsumbuj című könyve igazán érzékletesen mesél mindennapokról, családokról, teljes kilátástalanságról és reményről. A helyről, mely elméletileg 25 évre, ideiglenes lakótelepként épült, ám túlélte a II. világháborút, a szocializmust, egy rendszerváltást és csak 2014-re bontották el véglegesen, egy 10 éven át tartó felszámolás befejezési szakaszaként.
A Budapest Pontban jártunk, ahol egy fotókiállítás keretein belül egykori dzsumbujisták személyes történeteivel és portréival is megismerkedhettünk. A város peremén projekt fiataljainak nem volt könnyű dolga, mikor elkezdték felkutatni az Illatos útról már kitelepített családokat, ám szerencsére számos szimpatikus egykori lakóval készítettek életpálya interjúkat, hogy valójában milyen is volt az élet a Dzsumbujban. A megnyitón többen is jelen voltak közülük.
Megtekintettük Szabó Simon: A fal című díjnyertes kisfilmjét is, ami 11 percben ad kisebb betekintést egy alkalmi munkát vállaló roma fiú életébe, aki épp egy olyan falat épít az egykori Dzsumbuj területén, mely a romákat szeparálja el a várostól.
Elgondolkodtató mind a kisfilm, mind maga a "Dzsumbuj-jelenség" és remek dolog A Város peremén projekt, mely későbbiekben egyéb városrészekkel is foglalkozik majd. A kezdeményezéshez tartozik egy tumblr oldal is, ahol rövid történeteket olvashatunk olyan emberektől, akik voltak dzsumbujisták, vagy megfordultak az Illatos úti háztömböknél. Keserédes történetek ezek, ahogy ilyen az 1937-2014-ig létező fogalomként kezelt telepé is.
