Felvezetésként a zenekar Berlioz szimfonikus művéből, a Faust elkárhozásából játszotta el a Rákóczi-indulót; ezzel pedig meg is alapozták a hangulatot. Az instrumentális tételt rövid konferálás követte, majd végre színpadra állt a világhírű spanyol tenor, olyan átéléssel és szenvedéllyel előadva Gérard áriáját, amelyhez hasonlót ritkán látni. Ahogy a koncert előtt az újságíróknak fogalmazott, „az opera nehezebb műfaj, hiszen az embernek egyszerre kell helytállnia mint énekes és mint színész”. Ez után az este után nyugodt szívvel kijelenthetjük: neki ez nem okoz problémát.
Az már szerda előtt tudható volt, hogy a Papp László Budapest Sportarénában fellép majd vele az általa alapított Operalia énekverseny két felfedezettje, Angel Blue és Micaela Oesta is – utóbbi lépett először színpadra, Júlia keringőjével, de hogy mennyire tehetséges, az igazán csak a Plácidóval előadott George Germont és Violetta duettjében csúcsosodott ki. Valószínűleg még maga Verdi sem talált volna kivetnivalót kettejük előadásában, és ugyanez mondható el az ezt követő Elvira áriájáról és a már a crossover művészként is (el)ismert Angel Blue társaságában előadott Luna gróf és Leonóra duettjéről.
Bár a Maestro a sajtótájékoztatón a kérdésre, miszerint ha választani kellene, hogy a 2002-es Bajnokok Ligája meccsén lenne-e ott, amikor a Real Madrid 2:0-ra verte a Bayern Münchent, vagy élete legnagyobb visszatapsolásán, azt felelte, hogy szerencsére az emberek szeretik, amit csinál és mindenhol nagyon lelkes közönségnek énekelhet, így a meccset választaná, biztosak vagyunk benne, hogy az első felvonást záró üdvrivalgást hallva meggondolná magát.
A második felvonás a már emlegetett Meditációval indult, ami nem csak azért volt különleges, mert Placido volt a karmester, hanem mert a Virtuózok című klasszikus zenei tehetségkutató egyik idei díjazottja, Váradi Gyula hegedült. Utána pedig jól ismert musicalbetétdalok csendültek fel, olyan klasszikusokból, mint a South Pacific (Some Enchtaned Evening), a My Fair Lady (I Could Have Danced All Night) vagy a West Side Story (Tonight).
De nem maradhattak el a tenor gyökereit jelentő zarzuelák sem, az olyanok, mint Vivestől a La canción del arlequin. Egyetlen hiba, tévesztés nem sok, annyit sem hallottunk az este során, csupán a muzikalitás olyan fokait, amire kevesen érnek fel. Lehet csak az tette, hogy egyik kedvenc helyén léphetett fel – mint kifejtette, akárhányszor itt járt, az volt a tapasztalata, hogy a magyar közönség nagyon szereti a zenét és nyitott a sokak által kicsit atavisztikusnak tartott operára is –, vagy csak a megkérdőjelezhetetlen tehetsége, tapasztalata. Nem számít, csak az élmény, amit tőle kaptunk és amit sokáig nem felejtünk majd.
