4 magyar lemez, ami elhozza a nyarat

Gustave Tiger – Chaste and Mystic Tribadry

A hazai katedrálispunk színtér egyetlen képviselője, a Gustave Tiger két éve az At The Idyll's Enddel lényegében megalkotta a független gitárzene magyar magnum opusát. Ha volt is kivetnivaló az ezerfelé elinduló, szinte minden stílusba belekapó ötlettobzódással, az pont az egészet összetartó erő, a kohézió hiánya volt – amit viszont az idei Chaste and Mystic Tribadry-val sikeresen orvosoltak. Míg a második lemez néha azt az érzetet kelthette, hogy a tagok minden kedvencüket imitálva írtak egy számot, Todd Rundgrentől a The Fallig, itt már sikerült a hatásokból egységes, csak rájuk jellemző számokat írni.

Ráadásul úgy, hogy az eklektika is megmaradt: míg a Calliope Visiting Muelhausen bármelyik kilencvenes években készült college rock lemezen elfért volna, a She Waxed Lachymose már inkább mondjuk a Slowdive-féle melankolikus shoegazehez áll közelebb. De vannak még country-hatások, fúvósok, szinte már grindcoreba hajló blastbeatek és összességében szinte minden, ami az elmúlt mondjuk ötven évben izgalmas volt a (gitár)zenében. A nyári huliganizmushoz, napos időben való sörözéshez tökéletes háttérzene.The Beans – Glitch

Ha Magyarország az új Kalifornia, akkor a The Beans az új Ty Segall: vagyis a zenekar fogta a hatvanas évek nagyon nyers, elektromos beatzenéjét, a kilencvenes évek grunge-ját és napjaink slacker-rockját és összegyúrt belőlük tizenkét húzós dalt. Vakáció, olcsó sör, nyitott tetejű Cadillac, lángoló koponyák, szabadság! Ha el tudunk vonatkoztatni attól, hogy a nagy idoljukkal ellentétben a tagok nem próbáltak meg maguk is eredetien, ötletesen hozzányúlni a rock 'n' roll hagyományaihoz, inkább csak bezárkóztak a lemezeivel egy garázsba, feljátszottak közel háromszáz demót, majd kidolgozták a legjobbakat, semmi kifogásunk sem lehet.

Ha nem, nos, akkor sem: a Glitch nem olyan öncélű, mint Ty Segall idei Emotional Muggerje, emlékezetesebb, mint a mostanában kijött White Fence lemezek legtöbbje és pont az a dög, energia és hányavetiség feszíti szét, ami az új Fidlarból már hiányzott. Ott a helye az év legjobb debütálásai között.Fran Palermo – Razzle Dazzle

Ha egy zenekar egy évvel a debütálása után máris – teljes értékű – új lemezt jelentet meg, az vagy azt jelenti, hogy meg akarják lovagolni a hirtelen jött sikert, vagy hogy olyan kreatív szakaszban vannak, annyi új ötletük volt, hogy az elvisz magával egy második albumot. A Fran Palermo Razzle Dazzle című albuma egyértelműen az utóbbira példa; kidolgozottabb, tempósabb, sokszínűbb, mint a cím nélküli bemutatkozás.

Fogósabbak a refrének, jobban összeértek a különböző stílusokból (beach pop, tropicalia, surf rock, britpop és még sorolhatnánk) vett elemek, kidolgozottabb az egész album íve. Míg a bemutatkozás kapcsán szinte mindenki az Allah-Lashoz hasonlította őket, a Los Angeles-iek melankóliája már nem érződik az albumon, inkább úgy képzelem el, hogy ilyen hangulat uralkodhatott Kubában, mikor Fidel Castro lemondott.Halott Pénz – Ülni. Örülni. Megőrülni.

A negyedik Halott Pénz lemezre a legnagyobb hatással a koncertek voltak: előtérbe kerültek a gitárok, lüktetnek a dobok, szinte már stadionrockos az összes szám – ezek a számok már nem egy kis klub, hanem a Budapest Park nagyszínpadára íródtak. Ha ehhez hozzátesszük még Marsalkó Dávid popzenei érzékenységét és dalszerzői vénáját, azon nincs mit csodálkozni, hogy a dalok háromnegyede abszolút rádiókompatibilis sláger, amiket egy tetszőleges nyári fesztivál után mi is kívülről fújunk majd.

(A Bergendy-feldolgozás Darabokra törted a szívemet pedig még nem is említettük.) Amitől viszont nehéz eltekinteni, az a szövegek egyhangúsága; a rímpárok néha az alternatív színtér sötét korszakait idézik, a vagány odamondogatásból pedig szinte semmi sem maradt. Felüdülés a Hiperkarmás Bérczesi Robival közös Sehol, egyben egy lehetséges új irány is a Halott Pénz számára.