Könnyelmű nők vagy áldozatok? – a budapesti prostitúció rövid története

A legősibb mesterségAz 1867 és 1914 közötti korszak Magyarországon a liberalizmust, a polgárosodást, az oktatás fejlődését, a demográfiai növekedést, valamint az iparosodást jelentette. De természetesen a látványos változások hátterében az élet akkor sem volt tökéletes: a jólét mellett a sanyarú sorsú polgárokat, illetve a képzetlen bevándorló lányokat is szép számmal termelte ki ez az időszak. Főként az ő köreikből kerültek ki a prostituáltak, és akkor vált ez az egész a maihoz valamelyest hasonlító iparággá, annak ellenére, hogy valamilyen formában már az idők kezdete óta létezik a jelenség.

A szocialista erkölcsBár soha nem volt az örömlányoknak túl jó híre, a növekvő igények miatt azonban igazán sosem tettek semmit „ellenük”, a helyzet azonban a szocializmus dicsőséges megérkezésével megváltozott: a bordélyházakat 1950-ben bezáratták, a „szakma” gyakorlását egy évig terjedő szabadságvesztéssel járó bűntetté nyilvánították, és ez így is volt egészen 1993-ig, amikor is megszüntették, mint bűncselekményt. A város legendák szerint egyébként hajórakományszámra vitték az egykori magyar örömlányokat dolgozni Sztálinváros építkezéseire.

A prostitúció „üzletszerű kéjelgésként” büntetőjogi kategóriává avanzsálásának részben ideológiai okai voltak: a szocialista erkölcshöz egyszerűen nem illeszkedett a test áruba bocsátása. Emellett természetesen – mint akkoriban mindenbe – ebbe is került egy jó nagy adag propaganda: a rendszerhez hű megmondóemberek szerint, míg a Horthy korszak prostituáltjai a rossz gazdasági körülmények okozta elszegényedés miatt jutottak erre a sorsra, addig a szocialista örömlányok csakis a fényűző életmód reményében, saját önző céljaik elérése miatt választották ezt az utat – ami persze nem volt igaz, a prostitúció akkor is szexmunka volt. Ennek tükrében rendészeti és egészségügyi kérdésként kezdett el megjelenni, és a prostituáltakat züllöttnek és deviánsnak ábrázolták.

Mindenki másképp csináljaTóth Eszter Zsófia és Murai András kötetéből, a Szex és szocializmusból kiderül, hogy egy 1960-as rendészeti jelentésben a prostituáltakat az alábbi csoportokba sorolták: 1. Akik nem rendelkeznek lakással, munkahellyel, és kizárólag testük áruba bocsátásából élnek. 2. Lakással és munkahellyel rendelkezők, akik ismerkedési céllal elsősorban úgynevezett „eszpresszókba” jártak, partnerükkel saját lakásukba vagy szobára mentek. 3. Luxusigényeik miatt prostituálódók: akik bejelentett lakással, munkahellyel rendelkeztek, kapcsolataikat „diszkrét és kulturált körülmények között bonyolították”.

A rendőrségi titkosjelentésekben szereplő, akkoriban ismertté vált szobáztatóhelyek, amelyek ma már tisztes otthonok, a következők voltak: Harminckettesek tere 4., Baross u. 122. III. em., Práter u. 43., Kálvária u. 26. fsz. 2., Lujza u. 23., Déri Miksa u. 9. fsz. 5., Harminckettesek tere 4., Baross u. 122. III. em., Práter u. 43., Kálvária u. 26. fsz. 2., Lujza u. 23., Déri Miksa u. 9. fsz. 5., Déri Miksa u. 16. fsz. 4. (4774), Mátyás tér 13., Dankó u. 14., Bérkocsis u. 18., 19., 26., Miksa u. 16. fsz. 4. (4774), Mátyás tér 13., Dankó u. 14., Bérkocsis u. 18., 19., 26.

A legalsó, a társadalomra legkevésbé veszélyes csoportnak tartották a munkával, lakással nem rendelkező nagyon fiatal, illetve a kiöregedett prostituáltakat, akik 100–400 Ft közötti összegért dolgoztak. Kissé kevésbé nézték le azokat, akik munkahellyel papíron rendelkeztek, tehát közveszélyes munkakerülésért nem lehetett őket büntetni. Ők a találkáikat általában presszókba szervezték, ezért nehezebben lefülelhetőek voltak, egy alkalomért pedig körülbelül 300–600 Ft-ot kértek. A harmadik csoporthoz tartozókat tartották rendőrségi és társadalmi szempontból a legveszélyesebbnek ( a magas bér és az ezzel járó izgalmas bűnözőélet miatt) az ún. luxusprostituáltakat, akik szállodákban külföldiekkel dolgoztak, és valutában fizették őket (500–2000 Ft-nak megfelelő összeget). Ők általában jól kiépített hálózattal rendelkeztek, a szerzett pénzből cserébe fizetniük kellett a portásoknak, pincéreknek és a többi dolgozónak is, akik ezért félrenéztek.

1983. január 24-én egy bizonyos Gál Ferenc így jellemezte a szállodai prostitúciót: „Ha X. úr az Intercontinentálban mulat, és azt akarják, hogy mulasson és most őneki éppen valami ilyesmihez van kedve, akkor nem mondhatják neki azt, hogy X. úr, várjon, majd hazamegy a kedves feleségéhez. Hanem (…) a portás felküldi az Y. kenyereslányt, ahogy én a dolgokat ismerem. No persze, azt is tudom, hogy ezek egy része a miénk, a másik része meg a fene tudja. Mindenesetre azt is tudom, hogy az gond, hogy aki a miénk, annak szabad, aki nem, annak nem szabad.”

A K2 című

prostituáltakról szóló dokumentumfilmben – melynek rendezője Dobray György – egyébként el is hangzik egy ilyen történet: egy nevén nem nevezett örömlány elmesélte, hogy a külföldi üzletemberek exkluzív vacsorapartykra bérelték fel őket, a pénzt pedig a szálloda portásától, fehér borítékban kapták meg kifelé menet.

A prostitúcióval kézenfogva a szocialista modell egy másik ellensége is feltűnt a porondon, mégpedig a prostitúcióból élő harmadik személy (strici) képe, aki hirtelen a társadalom egyik leggyűlöltebb ellenségévé vált, mivel biztosították maguknak a munka nélkül élést, mellette pedig az volt a céljuk, hogy minél több nőt csaljanak a bűn útjára. Megítélésük még a közveszélyes munkakerülők csoportján belül is kivételesen rossznak számított. A striciket egyébként a „szakmán” belül is elítélték, általában prostitúcióba kényszerített nőkkel hozták őket összefüggésbe, és még az örömlányok is ingyenélőknek tartották őket.

Luxusigény vagy társadalmi probléma? Hogy miért lett valaki prostituált a szocializmusban, arra több elmélet is létezik. Az egyik szerint a könnyebb élet iránti vágy és luxusigényeik miatt, a másik pedig természetesen a sanyarú sors és a lecsúszás. Ez utóbbi az első opciónál jóval bonyolultabb, a témában rengeteg tanulmány született, amelyek „kétes jó barátokra” vagy egy „gaz csábítóra”, az alkoholizmusra, a családi problémákra, az idegenforgalom növekedésére, a társadalom morális magatartására, a pornófilmek terjedésére, a lezüllött családokra, illetve a vidék elmaradottságára mutogattak. Természetesen végül minden út a pénzhez vezetett. Valójában ebben az időszakban is szexmunka volt a prostitúció, akárcsak az elítélt kapitalizmusban, a lányok pedig kiszolgáltatottá válta stricijüknek.

Diósi Pál 1990-es Ez nem kéjutazás című interjúkötetében például egy lány a következőt nyilatkozta: „Én vidéki lány vagyok. 15 évesen kerültem fel Pestre. (…) Elmentem dolgozni. Persze 15 éves koromban dolgozni nem szerettem, úgyhogy kidobtak munkahelyemről, az Egyesült Izzó Konverta Gyárából. Utána sok munkahelyem volt: a Metrónál jöttem össze egy lánnyal, aki már ezt csinálta, ő vitt bele ebbe az egészbe.”

Egy másik prostituált, N. Mária történetét így mutatta be az egyik írás a Nők Lapjában: „Eleinte rendesen dolgoztam, aztán egyik nap társaságba keveredtem, egész éjszaka szórakoztunk, másnap nem tudtam munkába menni, mert fáradt voltam (…) Igazolatlan mulasztásnak vették. (…) Könnyen befolyásolható vagyok (…) Amikor megint szórakozni hívtak, elmentem. (…) Az igazolatlan mulasztásokat bizonyos idő múlva elbocsátás követte. Aztán felmondott a lakásadó. Mert ki tűr meg a lakásában olyat, aki nem dolgozik?”

A megoldást a rendőrség razziák számának fokozásában, a bűncselekmények hatékonyabb felderítésében, a prostitúcióellenes propaganda-előadásokban valamint a széles körű médiakampányban látták, volt azonban olyan, aki az 1950-es évek gyakorlatához hasonlóan közegészségügyi kérdésként kezelte a problémát. Dr. Pál Antal rendőr vezérőrnagy hozzászólásában azt hangsúlyozta, hogy bizonyos, munkakerülésen kapott nőket rendszeres orvosi ellenőrzésre kellene kötelezni, hogy „ne terjesszék a szifiliszt meg a gonorrheát”.

Az „utcai prostitúció” egyébként leginkább a főváros VI., VII., VIII. kerületére volt jellemző, 1960 körül nagyjából 3000-re jósolták az örömlányok számát, akik elsősorban a Rákóczi teret, a József körutat és környékét, az úgynevezett. „kocsisor”-t uralták. A Rákóczi térrel már az 1970-es évek elején foglalkozott a Rádiókabaré is, hiszen ezt tartották az iparág legfőbb központjának.A szakma belső szemmelA lányok oldaláról persze az egész teljesen máshogy festett: ahogy az a K2 című dokumentumfilmből is kiderül, ők gyakran a szocializmust, a lakásproblémát, a fizetéseket és a munkakörülményeket okolták eltévelyedésükért; többségük a források alapján értelemszerűen nem volt boldog, de a szükség a pályán tartotta őket. Ezenkívül pedig a vendégkör megválogatása is nehéz feladat volt: sokan közülük a külföldi férfiakra specializálódtak, mert féltek magyarokkal elmenni a lehetséges következmények miatt. Egyszerűen jobb volt olyan idegenekkel, akik nem kötődnek itt senkihez és semmihez, ezáltal pedig sokkal kisebb a lebukás és a megbélyegzés veszélye.

Ami a vendégeket illeti: egy 1960-as évi rendőrségiforrásból az olvasó annyit tudhat meg róluk, hogy többségük nős férfi, a szállodai prostituáltakkal találkozók értelemszerűen külföldi állampolgárok. Büntethetőségük kérdése fel sem merül. Egyébként a nyomozásokat éppen ők tették nehézzé, mert családi állapotra, munkahelyi ügyekre hivatkozva gyakran teljesen megtagadták a vallomást, vagy valótlanságokat állítottak, hogy mentsék a bőrüket. A nem magyar állampolgárok természetesen érinthetetlenek voltak, így tőlük nem derült ki semmi.

A helyzet még mindig megoldásra várA helyzet a mostani időkben, 2016-ban is sok kérdést vet fel: az örömlányok jelenleg egy 1999-es törvény szerint türelmi zónában dolgozhatnak, illetve védett övezeten kívül, vagyis a közintézményektől, iskoláktól és főutaktól megfelelő távolságban. Az önkormányzatok azonban nem szívesen jelölnek ki ilyen zónákat. Védett területnek számít egyébként a közintézmények 300 méteres és a főutak 50 méteres körzete, bár ezeken felül az önkormányzatok bármilyen területet ilyen övezetté nyilváníthatnak. Egy 2012-ben hatályba lépett törvény szerint a bíróságok mellett most már a rendőrök is kiszabhatnak helyszíni bírságot a prostitúcióval kapcsolatos törvénysértésekre, amelyeknek maximális összege 300 ezer forint, de ez 450 ezer is lehet, ha visszaeső az elkövető. A probléma kapcsán megoldás és egyetértés egyelőre nincs, az viszont biztos, hogy a betiltás lehetetlen, a legalizálással és „fehérítéssel” viszont talán ellenőrizhető lenne a legősibb mesterség köré épült iparág.