A Kiscelli Múzeum hangulatos épületébe lépve, az első emeleti részen indul a kiállítás, amelynek tagoló elve nem a kronologikus rend, hanem a különböző tematikus egységek. Ezek az új „fejezetek” markánsan új korszakokhoz is kötődnek – mondja Maczó Balázs, a kiállítás egyik kurátora.
A kiállítás elején három szekrényt találunk, amelyek kinyitva három történetet mesélnek el. Az első a téglavetőét, amely az 1690-es évektől egészen az 1870-es évekig működött ezen a helyen, mintegy 25 méteres gödröt hagyva maga után. Ezt a mélyedést és környékét aztán sportpályának bérelték ki különböző egyesületek, akik tenisz- és koripályát működtettek, de az atléták és a futók is itt edzettek, így a tárolókban feltűnik régi teniszütő és korcsolya is.
Egy külön kis szekciót találunk a közlekedés emlékeiről is, hiszen a tér néhány évtizede elsősorban ennek a funkciónak kell, hogy megfeleljen – és amíg nem jár minden budai hegy alatt metró vagy nem közlekedik mindenki SUV-val, ez így is marad. A felújított téren 3 helyett 97 fa található, de amíg a villamosok, a buszok és a metró utasai, naponta százezrek szállnak itt át – márpedig egyelőre nincs jobb megoldás – addig sokan szeretnének ide kvázi botanikus kertet, de a tér nem változhat parkká.
A Széna tér felőli oldalon piac működött egészen az 1950-es évekig, amikor átköltöztették a Fény utcába. Mivel ősidők óta vásároztak itt, a középkori talajréteg megmaradt, ezeknek a feltárására a tér felújításával párhuzamosan nyílt lehetőség. Az itt talált változatos cserépdarabokat szintén láthatjuk a tárolókban.
A következő rész a megvalósult és tervezőasztalon maradt épületeket állítja a középpontba. A téren jól megfért egymással a Sándy Gyula által tervezett téglás Postapalota, az 1940-es években épült, íves vonalvezetésű, elegáns buszmegálló és az 1972-ben átadott, legyezőszerű metróépület, ami a legújabb felújítás után mutatja csak meg igazi arcát, különösen éjszaka, a tető törésein végighúzódó neoncsíkokkal.
A történeti rész után az emléktérnek nevezett rész következik, ahol Simonovics Ildikó kurátor vezet minket körbe. A kiállítást megelőzően egy gyűjtést rendeztek Az óra alatt címmel. Az erre beérkezett tárgyakat, hangos, írásos emlékeket láthatjuk ebben a hatalmas belmagasságú, hangulatos térben, az egykori kolostor templomhajójában. Így került be például a múzeumba a Kalef galeri tag, Ujlaki Dénes szalagos magnója és bakelitlemezei, a moszkvateres Török Ferenc Interkosmos rakétája, BKV-s relikviák és a most kilencven éves Marika néni korcsolyája, aki egykor az itteni jégen csúszkált barátaival.
A kultikussá vált óra – ami valljuk be, egy elég egyszerű alkotás – természetesen központi szerepet kap ebben a történetben, de megjelennek a Moszkva szót kerülni igyekvő kalefozók, a házibulivadászok, a punkok. A tárgyak mellett több videót is láthatunk, valamint számos ismert, közéleti személyiség és „hétköznapi ember” vall interjúkban a térhez kötődő emlékeiről. A kiállítás kapcsán egyébként Pajor Tamás zenész és Török Ferenc filmrendező egy új videoklipet is készített – ezt a megnyitón mutatták be.
A munka kezdetekor még nem tudtuk, hogy pontosan mit állítsunk ki, később alig tudtunk válogatni – meséli a kurátor, majd hozzáteszi: ez nem egy lezárt történet, ezt a részt szeretnék nyitva hagyni. Ha valakinek van emléke, akár tárgy, akár történet, hagyja itt, írja le, legyen ez is a kiállítás része, a történet pedig tovább íródik az új tér kövein.
