„Hogy milyen? Szép lett, vannak rajta jó számok, vonósok, refrének, csilingelés és trombita, meg torzított gitár. Olyan, mint egy gazdagon hangszerelt vállrándítás a teraszon” – nyilatkozta Szabó Benedek a Recordernek, és bármilyen közhelyes ezt mondani, tényleg olyan. Könnyedebb, szellősebb, mint a Kapuzárási Piknik, de ugyanolyan fontos korlenyomat: mondhatni, akárcsak az előző, ez is egy közérzeti lemez. Úgy mesél azokról a dolgokról, amik őt huszonévesen foglalkoztatják – eltűnt és megtalált szerelmek, elsodródott barátok, tünékeny jövőképek, a budapesti éjszakai élet –, hogy arra nagyon nehéz nem rezonálni. Hallgattatja magát. Van benne egy kicsi a hatásként citált Neutral Milk Hotelből és Cseh Tamásból, egy kevés a The Mountain Goats-féle történetmesélés-dalokból – de mégis egy sajátos, azonnal felismerhető világ, remek dalokkal. Jó, hogy van.
Egy korábbi interjúban azt nyilatkoztad, hogy szerinted a Kapuzárási Piknik a legerősebb, legegységesebb lemez, amit életedben írtál. Hogy jött akkor a második album ötlete, ihlete?
A Kapuzárási Pikniket életem egyik legsötétebb időszakában írtam, benne volt az a borzasztó üresség, amit akkoriban éreztem, ezért tényleg nagyon erős lett, de nagyon tömény is, csak ritkán tudom meghallgatni. Ráadásul ez az időszak nem tartott sokáig, és az életben általában nem vagyok olyan szomorú, mint amilyennek azon a lemezen tűntem. Ebből a szempontból a Legszebb éveink közelebb áll hozzám, mert lazább, persze ettől széttartóbb is, de ennyi belefér. Tavaly ősszel egy időre elkezdtem attól félni, hogy mi van, ha nem sikerül megugrani az első album szintjét, de ez szerencsére elmúlt. Kár ezen görcsölni, minden lemez külön történet.
Milyen hatással volt az új albumra, hogy trióból kvartett lettetek, és két tagcsere is történt? Ki mit tesz hozzá a dalokhoz?
Hozzá kell tenni, hogy Jacopo (a zenekar korábbi billentyűse) ugyan kiszállt a zenekarból, de az új albumon ugyanúgy szerepel, minden számban játszik, ráadásul megint az ő pilisvörösvári nappalijában csináltuk a felvételeket. Élőben sokáig ragaszkodtam a trióhoz, de mióta négyen lettünk, tényleg sokkal közelebb jutottunk az ideális állapothoz – már majdnem úgy szólunk, ahogy mindig szerettem volna. Év elején elmentünk turnézni a Vad Fruttikkal, akkor még hárman, de Likó Marci (a Vad Fruttik énekese) a dunaújvárosi koncert után felvetette, hogy lehetnénk akár rockzenekar is, a következő koncerten pedig már játszott is Laci (Sallai László basszusgitáros, a The Somersault Boy énekes-gitárosa). Igazából régóta gondolkodtunk már a dolgon, de ez így sokkal jobb sztori.
Mesélj A teljesség felé klipjéről!
Ezt a számot rögtön az első lemez megjelenése után írtam, már 2013 őszén elkezdtük élőben játszani, tavaly májusban fel is vettük, az új album viszont nagyon lassan készült, és már én éreztem cikinek, hogy két éve nem hoztam ki semmi újat. Egyértelmű volt, hogy Rusek lesz a rendező, ő most az egyik legjobb, nüanszokból csinál emlékezetes, vizuálisan nagyon erős dolgokat.
Beszálltunk a kocsiba az Erkel Színház előtt, azonnal megállított a rendőr, de kemények voltunk, nem szegte kedvünket a dolog. Nekem volt a legjobb, mert végig a kocsiban ülhettem, a többiek csak a videó közepén szállnak be, ők fagyoskodtak.
Előző zenekarod, a Zombie Girlfriend is szólóprojektként indult, majd zenekarrá duzzadt. Hosszú távon nem vonz téged az egy szál gitáros dalszerzői karrier?
Egyáltalán nem, sokkal jobban szeretek rendes zenekarral játszani. Egy egy szál gitáros koncerten maximum csak álldogálni lehet, ez engem nem vonz. Egyébként is nagyon kevesen tudják ezt a műfajt jól csinálni, iszonyú erős kisugárzás kell hozzá, ami nekem nincs. A stúdió más, ott tényleg szeretek egyedül felvenni mindent, de valószínűleg rettenetes is lehet velem dolgozni, elég hisztérikus vagyok.
A Zombie Girlfriend után miért döntöttél inkább a magyar nyelvű szövegek mellett?
Én eredetileg is magyar nyelvű szövegeket írtam, Baján hat évig volt egy Gyökkettő nevű zenekarom, aztán 2009-ben Műholdak, felhők, csillagok címmel felvettem egy akusztikus EP-t is, ami nyomokban már emlékeztetett a Galaxisokra. Igazából pont a Zombie Girlfriend volt a kitérő, de nagyon felszabadító volt egy ideig mást csinálni – a Kapuzárási Piknik mellett a The Great Plain a másik legjobb dolog, amit életemben írtam. Ettől függetlenül egyértelműnek tűnt, hogy előbb-utóbb újra magyarul írok majd; olyan érzés volt, mintha hazaértem volna.
Amikor dalokat írsz, mennyire van meg benned a szándék, hogy úgymond generációs/közérzeti himnuszokat írj?
Szándékosan biztos nem írok generációs számokat, himnuszokat meg végképp. Örülök, hogy sokan vannak, akik ugyanazt érzik, amit én, de néha furcsa is, mert akik ismernek, tudják, hogy sokszor hajlamos vagyok csak magammal foglalkozni, nem figyelni arra, mi történik körülöttem. Nem vagyok túl különleges, a problémáim sem különlegesek, szerintem ezért érzik sokan ismerősnek, amit írok.
Több számodban (az új albumon is) megjelenik a pestiség–vidékiség-ellentét, ez inkább belső dolog vagy kívülről is éreztetik veled?
Ez a Budapest–vidék-ellentét egy hülyeség, általában rettenetesen lehangoló, nyomasztó emberek erőltetik mindkét oldalon. Nekem Budapest és Baja egyszerűen két város, amit nagyon szeretek; helyek, ahol a legfontosabb dolgok megtörténtek velem. Épp az a legszebb az egészben, hogy oda megyek, ahova akarok – ha unom Pestet, hazamegyek Bajára, kiülök reggelizni a hátsó kertbe, sörözünk az öcsémmel, elmegyek sétálni az erdőbe, meccset nézünk a régi haverokkal. Ha ehhez nincs kedvem, akkor visszajövök ide, ahol élek. Ez a szabadság.
Milyen jelenleg huszonévesnek és zenésznek lenni Budapesten? Melyek számodra a város legszerethetőbb zugai, amely előtt sokan csak vállrándítva elmennek?
Huszonévesnek lenni szerintem mindenhol nagyon jó, zenésznek lenni meg egyenesen a legjobb dolog a világon, mindenkinek csak ajánlani tudom. Viszont tény, hogy Budapest egy ideje még a szokottnál is jobb, nagyon kevés olyan európai városban jártam, ami egyszerre lenne ennyire szép és ennyire élő – éjszaka pedig simán köröket ver szinte mindenre. A múltkor koncertre menet átmentünk a Lánchídon, és Róka, a sofőrünk, aki valószínűleg milliószor látta már, hirtelen azt mondta, hogy „azért nagyon szép ez a város”. És tényleg.
Kedvenc helyek? Azt szeretem itt, hogy élhetsz a város egy adott pontján évekig, de miután elköltöztél, lehet, hogy soha többé nem jársz azon a környéken. Régen sokat mászkáltunk a Ferenciek terénél, nagyon szerettem a Párizsi udvart, aztán dolgoztam a Lánchíd környékén, az a környék tavasszal gyönyörű, ahogy a Zrínyi utca belefut a Bazilikába, hibátlan. Először egy nagyon rövid ideig Kispesten laktam, onnan a Kossuth téri piac kellemes emlék, vicces, hogy az a rész egészen parkos hangulatú, pedig igazából egy panelrengeteg. Évek óta Zuglóban élek, pont a zajos és a kertvárosi rész határán, és ha az ember hazafelé a Hermina útról átvág a Mexikói út felé, csodálatos régi villákat talál kis túlzással minden sarkon. Lehet, hogy furcsa, de nekem a kelenföldi diszpécserközpont-torony is tetszik a maga vulgárisan bájos módján. Lehet, hogy azért vagyok ilyen lelkes, mert végre tavasz van.A legszebb éveink teljes egészében meghallgatható a zenekar Bandcamp-oldalán. A lemezbemutató koncertre jegyek elővételben vásárolhatók az A38 Hajó honlapján, illetve személyesen az A38 Hajón.
