Éppen egy évszázada, egészen pontosan 1914 és 1918 között zajlott az emberiség történetének addigi legvéresebb háborúja, melyben több mint 15 millió ember – köztük legalább fél millió magyar – lelte halálát. Felfoghatatlan szám ez, de a halottakon túl sokkal több ember sebesült meg, vagy félt, szenvedett, várta haza férjét - éveken keresztül.
Hogy a sok személyes emlék ne merüljön feledésbe, az Orczy Kultúrkert Egyesület elsősorban korabeli dokumentumokra, fotókra, levelekre, naplóbejegyzésekre támaszkodó anyagot állított össze. A kiállítást a számos dokumentumot összegyűjtő és ezt egy remek honlapon bemutató Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság támogatta.
A kiállított anyagok révén testközelbe kerül a hadba vonulás idején – egyébként nem csak nálunk – jelentkező eufória, ami néhány hónapon belül a háború iránt érzett gyűlöletté és elkeseredettséggé változik. A naplóbejegyzések leírják a kihalt falvak, a lövészárkok és fogolytáborok látványát és az ott töltött időt. A katonák beszámolnak az ételekről, amit otthon szó szerint a kutya sem enne meg, egy asszony pedig elmeséli, hogyan közölték vele férje halálhírét.
Az egyik legszomorúbb a frontról hazatérő katona története, aki hazaérve családját betegen és nélkülözve találja.Az Elmentek, de a szívük itthon maradt… című kiállítás helyszínválasztása tökéletes, hiszen a Duna-korzón talán nincs olyan nép, amelynek tagjai ne fordulnának meg. Olyan emberek, akiknek a nagyapja, dédapja talán éppen a másikra fogta fegyverét száz éve. A néhány tablóból álló tárlat képei és szövegei előtt simán eltöltöttünk egy órát, ha tehetitek, vagy csak éppen arra jártok, nézzétek meg ti is január közepéig!