A romantikát még hírből sem ismerő budapesti “Chinatown” leginkább egy William Gibbson regény hangulatát idézi: neonok, ízléstelen cégtáblák és a ismeretlen eredetű műanyaghulladékot görgető szél, a háttérben pedig stílusosan a Ganzgyár marcona épülete, amelynek tulajdonképpen a nem működő oldalába, és annak környékére költözött be Ázsia.
Ide tényleg csak akkor jön az ember, ha valami dolga van, vásárolgató párokat, vagy céltalanul andalgó járókelőket egyáltalán nem lehet látni, bolt előtt dohányzó néniket és raklapokon kártyázó fiatalokat viszont annál gyakrabban. A Kazinczy utcai Ramenka tulajdonosa (a továbbiakban: kísérőnk) viszont megígérte, hogy itt fogjuk életünk legautentikusabb kínaiételeit enni, mi pedig gyanakodva ugyan, de követtük a sűrűbe. Igaza lett. Kiderült, hogy az itt élő kínaiaknak egyáltalán nem mindegy, hogy mit esznek, és a legtöbbjük válogatósabb, mint a L’ecsó című rajzfilm ellenszenves ételkritikusa, Anton Ego.
És tényleg.A Monori udvar
Utunkat egy “Sheng yan” nevű helyen kezdtük, amiről megtudtuk, hogy a dél-kínaikonyhát képviseli. Ez egy teljesen átlagos kínai büfétől látszólag semmiben sem tér el, lényegében viszont semmi köze hozzá. Itt egy szót sem próbáltak meg hozzánk magyarul beszélni, magyar nyelvű étlapot egyáltalán nem találtunk, magyarokat pedig még a környéken sem. Itt rizst és párolt zöldségeket próbáltunk ki, ami váratlan módon ízletes volt, hiszen a belvárosban nem ehhez szoktunk hozzá. Ami az egész helyben a legfurcsább, az a szokatlan üzleti modell: kísérőnktől megtudtuk, hogy míg a napközben menzaként funkcionáló hely este prémium étteremmé “alakul”. Erre az étlapot helyettesítő, különböző összetevőket ábrázoló fali képek utalnak, amelyek közül esténként bármit rendelhetünk, elég komoly összegekért cserébe. Természetesen minden a helyszínen készül, minden friss és nagyon kínai.
Ezután a Monori udvar Hong Kong nevű étterme felé vettük az irányt. A kora délutáni órákban már csak az üres pultot találtuk, mert állítólag ez a hely a reggel 5-6 órakor kezdődő reggeliztetésre van ráállva, és csak minimálisan az ebédre. És hogy milyen egy kínai reggeli? Komoly. Ez a hely a kantoni konyhát képviseli amelynek reggeli választékában a töltött batyufélék, tofu főzelék illetve különböző levesek szerepelnek. Megtudtuk, hogy a kínaiak nem szeretnek reggelire olajban sült nehéz dolgokat enni, így minden párolással, vagy gőzöléssel készül. Ez jellemezi a 100 Ft-ért megvásárolt kínai kenyerünket is, amit férfiasan bevallva nem szeretnénk, újra kipróbálni.
A délikonyha után az északira is kíváncsiak voltunk, és nem is kellett messzire mennünk. Körülbelül egy saroknyira rá is bukkantunk egy névtelen bisztróra, amely a nehezebb tésztás, lisztes dolgokra voltak ráállva. Kísérőnk elmesélte, hogy míg délen inkább a zöldségekre gerjednek, addig északon imádják a köreteket, és az ételeket sokkal erősebben, változatosabban fűszerezik. Tipikusan ilyen étel a fekete rizs főzelék, amire soha nem jöttünk volna rá tolmács nélkül, ugyanis változatlanul nem volt magyar étlap és senki nem beszélte a nyelvünket. Fényképet készíteni itt nem mertünk.
A Ganz gyár Míg a mindenki a Négy Tigris piacra figyelt, addig a Ganz gyár oldalában szépen lassan felépült egy igen tekintélyes méretű kínai áruelosztó-központ. A helyzet annyira komoly, hogy ide csak második próbálkozásra tudtunk bejutni, az első látogatásunk alkalmával ugyanis éppen egy elég komoly rendőrségi razzia zárta el a bejáratot Ez természetesen nem meglepő: a helyen különböző ruhanagykereskedések, használt telefont áruló üzletek és élelmiszerboltok váltják egymást a különböző luxusautók háttereként. A kocsik egyébként remekül mutattak a rozsdás vasbódé mellett, amelyből egy kezeslábast viselő hölgy 200 Ft-ért káposztás lepényt árult.
Innen nem messze bukkantunk rá az egyik legjobb étteremre a hátsó épületben, amelyre magunktól soha nem találtunk volna rá, a bejárat ugyanis egy hipószagú, kidobott-bezsákolt ruhákkal telepakolt folyosó végén volt és még nehezen is nyílt. A hely ezzel szemben meglepően otthonos volt, annak ellenére, hogy visszaköszönni meg sem próbáltak, vagy nem értették, hogy “jó napot”.
Az étel viszont mindenért kárpótolt. Kísérőnk rendelt, de azt nem tudjuk mit, magyar nyelvű étlap ugyanis változatlanul nem került az asztalra, a helyet üzemeltetők pedig nem mutattak hajlandóságot arra, hogy a Google fordítóhoz nyúljanak. Azzal sem foglalkoztak, hogy mindenkinek egyszerre hozzák ki az ételt, de ebben a kultúrában amúgy is minden az asztal közepére kerül, és mindenki onnan csipeget. Ami legfurább, hogy az egész helyzet egy kicsit sem volt zavaró, sőt: ilyen az őszinte vendéglátás.
Az étel meglepően jó volt. Minden frissen érkezett, az alapanyagok minőségiek, és még a tofut is sikerült úgy elkészíteni, hogy mindenkinek összefusson a nyál a szájában. Mindezt pedig porcelán mintájúra festett műanyag tányérokon, egy 10 négyzetméteres, neoncsövekkel bevilágított helyiségben. Szerencsére ennek a helynek volt neve: "Abiao", a pontos címét viszont nem tudnánk meghatározni: valahol a Ganz gyár mellett egy nagy placcon, ahol már nincs semmi.
Kifelé menet azért még egy érdekes helybe ütköztünk: a "Chun cao yuan" névre hallgató étterem egy épület első emeletén található és hot pottal foglalkozik. Magyarán: ők úgy tálalnak, hogy az asztal közepére raknak egy forró tálat, amibe elkezdik belerakni (vagy mi rakhatjuk bele) az összetevőket, amiket megkívánunk, hogy az asztalunkon készíthessük el őket.
Ebben a komplexumban egyébként miden szükséges ételt is megvásárolhatunk, amely az általunk kipróbált ételek elkészítéséhez kellhet: a helyi élelmiszer nagykerben ázsiai zöldségeket, gyümölcsöket is kaphatunk, amellett, hogy egy 2 literes szójaszósz ára éppen harmada annak, amennyire a multik leképezték. De sok egyéb izgalmas dolgot is vehetünk itt, kezdve a wasabitól az instant tésztákon át egészen az olajokig - mindezt persze töredék áron.
