Hantai Simon hazatért - Nagyszerű kiállítás nyílt a Ludwigban

Amikor Baán László azt mondta nekünk, hogy a világ összes szépművészeti múzeuma szívesen rendezne Caravaggio kiállítást, az most ugyanígy igaz lenne Hantai Simonra és a világ összes kortárs múzeumára. A Magyarországon született és nevelkedett művész ugyanis jelenleg nagyon népszerű a műkincspiacon: tavaly decemberben majdnem 2,5 millió eurót fizettek az egyik képéért. 2008-as haláláról anno a New York Times is megemlékezett, sőt, kétkötetes monográfia is készült nemrég a munkásságáról.

Most a Ludwig Múzeum összehozott egy olyan retrospektív kiállítást a munkáiról, amilyet korábban csak a párizsi Pompidou Központ tudott szervezni tavaly. Az sem kizárt, hogy azért éhezett ki ennyire a piac a műveire, mert miután 1982-ben ő képviselte Franciaországot a Velencei Biennálén, visszavonult és nem rendezett több kiállítást. A fia, Daniel Hantai szerint ez egyszerűen azért volt, mert azt gondolta: „Majd a halálom után lesz elég kiállításom”.A Ludwigos tárlat még rá is licitál a korábbi Pompidou-belire, mert itthon láthatóak az 1948-as emigrációja előtt készült képei is. Itt pedig húzódik egy nagyon éles határvonal: Magyarországon még figuratív képeket festett, emberi alakok viszont későbbi festményein kb. annyira jelentek meg, mint az okos poénok Adam Sandler filmjeiben.Kifejezetten éles váltás, ahogy ehhez képest Franciaországba érkezése után elkezdett a szürrealistákkal barátkozni, és olyan amorf alakokat festeni, mintha valamilyen Alien-film előzetes látványterveit dolgozta volna ki. Látszik, ahogy elkezdte lebontani a formákat, de saját útját azután találta meg, hogy elhagyta André Bretont és társait. Elég határozott ember lehetett, mert velük a legelején úgy lett jóban, hogy az egyik festményét fogta, és letette Breton lábtörlőjére.

Egy ideig még Jackson Pollock és a gesztusfestészet felé is tett egy kitérőt, de művészeknél egyáltalán nem szokatlan – sőt, szükségszerű – , hogy a tanítvány elhagyja mesterét, és elkezdje a saját útját járni, így alakította ki magának Hantai is szép lassan a pliage-technikát, ami igazából meghozta neki a világhírnevet. Első hallásra nem túl bonyolult a dolog: összegyűrte a vásznat, majd arra vitte fel a festéket, és csak a száradás után hajtotta szét újra. Így önmaga is csak nagyjából tudta előre, mit ábrázol majd a kép. Szóval nem előre alaposan kigondolt és üzenetekkel terhelt képeket kapunk, hanem zsigerből és ösztönből készült alkotásokat. Látott már az emberiség egy-két festményt, de ilyen technikával még soha senki nem tudott megszólalni ennyire erősen a művészettörténetben. És ez óriási dolog.

A kiállítás nagyon jól végigvezet az úton, amit Hantai művészként bejárt: miként veszti el (szándékosan) azt a színkavalkádot, ami még Magyarországon és a szürrealistáknál jellemezte, meg lehet figyelni, hogyan hagyja el korai stílusát, és ebben sokat segítenek az egyes korszakokhoz rendelt magyarázó szövegek is. Egy ilyen folyamatot követni mindig érdekes: ez szinte olyan, mintha egy teremben viszonylag rövid idő alatt láthatnánk hogyan alakult át Stanley Kubrick stílusa a Spartacustól az Acéllövedékig. A tény pedig, hogy szabad idejében olyan arcokkal haverkodott, mint a dekonstrukció atyja, Jacques Derrida, vagy a Lacan, Kant és Heidegger műveit elemző Jean-Luc Nancy sokat elárul arról, hogy mennyire volt otthon a filozófiában.

Az idő fogja eldönteni, hogy a világ művészettörténeti kánonjának mennyire lesz része Hantai Simon. Viszont nagyon jó látni, hogy egy magyar származású festő ki tudott alakítani magának egy saját stílust, ami ugyanúgy védjegye lett, mint pl. Roy Lichtensteinnek a pop-art képregények. A kortárs őrületeket szeretőknek nem is kell mondani, hogy kötelező program elzarándokolni a Ludwigba, de szerintünk ez a laikus műkedvelőknek is kihagyhatatlan program lesz valamikor augusztus 31-ig. Akár érdemes bepróbálni az Art & Wine Lovers Clubot május 27-én, amely borokkal és kiváló sonkákkal karöltve ajánl tárlatvezetést is a kiállítás mellé.