We Love Budapest: Honnan jöttél? Mi a sztorid?
Oliver: Macedóniában születtem, ahol rendezőként végeztem Slobodan Unkovskinál, aki Európa egyik leghíresebb rendezője.
Budapestre érkezésem előtt, három évig Oslóban éltem, ahol ösztöndíjat kaptam. Úgy kerültem ide, hogy egyszer Wizz Air-rel repültem Budapestről Oslóba. Egy nappal korábban érkeztem a városba és egyből beleszerettem. Lemondtam a repjegyemet és nem utaztam tovább. Ez három éve történt. Itteni életem alatt észrevettem, hogy Budapesten nincs profi angol nyelvűszínház, szóval elkezdtem a Theater on the Roof-ot csinálni.WLB: Ellátogattunk néhány előadásotokra, és nagyon szerettük őket. Mesélnél még kicsit a munkádról?
Oliver: Rendezőnek lenni remek munka. Úgy játszhatunk a munkahelyünkön, mint a gyerekek, holott már nem vagyunk azok. Ezen kívül pedig másokat befolyásolunk, és talán jobbá is tesszük őket. Ebben a munkában persze saját magunkat is gyógyítjuk, törődünk a lelkünkkel és szembeszállunk a félelmeinkkel.
WLB: Miben különböznek a ti darabjaitok a többitől?
Oliver: Teljesen nyilvánvaló, hogy amit mi csinálunk, az teljesen más, mint az átlag magyar színház. Ez részben annak köszönhető, hogy a művészi hajlamaim Norvégiában és Macedóniában fejlődtek ki, ezek pedig egymással szöges ellentétben lévő hatások. Kicsit olyan, mintha a jeget keverném össze a napfénnyel, illetve a nyugalmat a zavarodottsággal. A csapat nemzetközisége pedig erre még rá is tesz egy nagy lapáttal. Amit mi próbálunk csinálni, az nem más, mint az, hogy kivigyük a színházat a színházból. A szabály: nincsenek pszichológiai leírások, nincsen illusztráció. A műsoraink minimalisták, és az elején egyáltalán nem egyértelműek.
WLB: Hányan vagytok a csapatban? Honnan jöttek a színészek?
Oliver: Attól függ, hogy éppen mit adunk elő. Általában csak kevés emberrel dolgozunk egyszerre. Amúgy csodálatos színészeink vannak, akik folyamatosan részt vesznek a munkában: Kasa Tímea, Daniel Hall, Roderick Hill, Carna Krsul, Liana Andrews és Dan Stroiman. Szerencsére a háttérben dolgozó Vadász Orsolya és Marco Bonetti is nagyon tehetségesek. A csapat amúgy az Egyesült Államokból, az Egyesült Királyságból, Horvátországból és Magyarországról verődött össze.
WLB: Mennyire népszerűek az előadásaitok?
Oliver: Elég jól megy a dolog. A Glass Mangerie-t már 13 alkalommal játszottuk a Spinozában, az Akváriumban, illetve a legújabb helyünkön, a Kossuth Lajos utcában. A Vernissage-t a Thália Színházban mutattuk be először, és az összes jegy már elővételben elkelt. Dolgozunk keményen.
WLB: Kikből áll a közönség?
Oliver: Szuper közönségünk van. A budapestiek nagyon műveltek és nyitottak, és meg tudnak különböztetni egy jó darabot egy rossztól. Egy részük egyébként nem helyi, hanem itt tanuló diákok, vagy turisták.WLB: Mi a véleményed a budapesti színházi életről?
Oliver: Budapest Európa közepe, éppen ezért itt találkozik minden, beleértve a színházi kultúrát. Ez jó alapot teremt a műfajnak, de őszintén megmondom, hogy néhány kivételtől eltekintve, a darabok nagy része elavult, öreges. Még ugyan nem láttam mindent, de az a benyomásom, hogy a dolog leragadt valahol a '70-es és a '80-as évek táján. Ez azért rossz, mert az internet és a szociális média miatt az emberek ma már többet tudnak a világról, és így nehezebb őket megérinteni. Szerintem 2050-re a színház olyan lesz, mint a haiku. Sűrű és erőteljes.
WLB: Ha nem dolgozol, akkor mit csinálsz a városban? Mit szeretsz itt a legjobban?
Oliver: A lányokat természetesen. Sokat járok bulizni, hogy lássam őket. Szeretem a Corvintetőt, a Telepet, a Fekete Kutyát, a Mixartot, a Lámpást és a Kisüzemet.
WLB: Van olyan dolog, amivel esetleg nem vagy elégedett?
Oliver: Nem sok ilyen van. Talán annyi, hogy itt minden túl spontán. Lehet, hogy jobb lenne, ha a dolgok sokkal határozottabbak, jobban körülhatároltak lennének. De amúgy minden jó itt, szerintem. A magyarok őrültek, komolyan mondom, de persze a szó jó értelmében. Imádom.
WLB: Mik a jövőbeli tervek?
Oliver: Van egy elhagyatott színházépület Budapest központjában. Most ezt szeretnénk megszerezni magunknak. Meglátjuk, mi lesz.
