Indonézia messze van, de ha meg akarjuk ismerni, elég, ha a Kolosy térig megyünk – megnyitott az Asli!

A Kolosy tér környéke egyre izgalmasabb helynek számít gasztronómiai szempontból – az elmúlt fél évben több figyelemre méltó étterem nyílt a környéken, november eleje óta pedig autentikus indonéz fogásokat is kóstolhatunk a villamosmegállótól egy percre. A 90-es évek hangulatát magán viselő szolgáltatóház elsőre egyáltalán nem biztalomgerjesztő, de megéri a pár perc keringés, míg megtaláljuk a lejáratot a bal hátsó sarokban. Nem fogunk hazudni, ha leérünk a pincében lévő Asliba, még mindig nem fog minket elkapni a „Balin érzem magam” érzés – a hely valamikor egy borozó lehetett a jó kis 80-as évek hangulatúak közül, és nem nagyon változtattak az enteriőrön.

A jó hír viszont, hogy innentől kezdve csak pozitív élményben lesz részünk, amennyiben nyitottak vagyunk egy különleges konyhára, egy ügyes szakács remekeire és a kedves vendéglátásra. Sőt mivel a hely egy pincében van, a normál térerő nem működik, van ugyan wifi, szóval nem leszünk elvágva a külvilágtól, de épp ideje, hogy itthon is elinduljon a telefonmentes slow-dining mozgalom, internet- és hívásmentes minőségi étkezésekkel.

Az Asli – melynek jelentése: autentikus – ötletgazdái egy indonéz házaspár, Lidia és Glenn. Glennék pár éve turistaként jöttek Budapestre, és beleszerettek a városba. „Nem tudom, hogy ez mennyire igaz a többi ázsai ország turistáira, de mi, indonézek sajnos nagyon ragaszkodunk a saját konyhánkhoz. Bármit megkóstolunk, de ha egy nap nem eszünk indonéz ételt, az olyan, mintha nem is ettünk volna. A férjem első látásra beleszeretett Budapestbe, a folyóba, a hidakba, a hangulatba, de nem találtunk sehol indonéz éttermet. Miután hazamentünk, hosszú időn át kutattunk, hogy mi kéne ahhoz, hogy éttermet nyissunk itt – végül most november elején sikerült” – meséli Lidia.

Az étteremben férje, Glenn főz – ő Indonéziában is szakácsként dolgozott, Lidia pedig a hely ügyeit intézi. „Magyarországon még mindig nagyon nehéz autentikus indonéz alapanyagokat beszerezni, hiába van már jelen olyan sok különböző ázsiai konyha” – mondja. „Mi pedig elhatároztuk, hogy ha éttermet csinálunk, akkor megpróbáljuk a lehető legautentikusabb módon bemutatni az indonéz konyhát.” 

Ez pedig szép feladat, ha azt nézzük, hogy az országban mennyi különböző kultúra és vallás keveredik. „Jáván főleg muszlimok élnek, ők nem esznek disznót, ott a csirke a fő hús, viszont rengeteg nyers zöldséget fogyasztanak szószokkal. Szulavézin (Celebeszen) nagyon erős hatása van a holland gyarmati időknek, és keresztény többség van, ott mindenféle húst előszeretettel fogyasztanak. Balin a marhát kerülik vallási okokból, Indonézia nyugati részén pedig sokkal csípősebben főznek, mint keletre” – mondja Lidia nevetve.

Az Asli egyik alapelve, hogy összehozzák nyugatot kelettel – hogy ne csak a hazánkban élő indonézek látogassák őket, hanem a magyarok is megismerjék az indonéz gasztronómiát. És nem tudunk mást hozzátenni, ezt nagyon profi módon csinálják. Az étlapon nyoma sincs az ázsiai éttermek által előszeretettel alkalmazott európai ízlésre formálásnak – nemcsak fogásokban, hanem alapanyagokban is a leghagyományosabb utat választják. Amit Indonéziában kecskehúsból készítenek, az az Asliban sem válik marhává, és nem dőlnek be annak az olcsó trükknek, hogy az európai ember csak a színhúsra és a vegytisztára filézett csirkemellre bukik.

Indonéziában nem követik a leves-főétel-desszert szentháromságát – a levesek sűrűk, és önálló fogásként fogyasztják őket, a nálunk főételnek minősülő sűrű, szaftos húsokat, indonéz curryket egyszerre teszik az asztalra, és mindenki egyszerre vesz belőlük a tányérján található rizs mellé. A desszert sem az étkezés után jellemző, sokkal inkább street foodként jelenik meg az utcákon. Ha Glennék valamiben egyáltalán kötöttek kompromisszumot, akkor az az ételek sorrendje: az étlap különböző izgalmas és egzotikus fogásai közül természetesen választhatunk abban a sorrendben, ahogy mi megszoktuk – maximum Lidia mosolyog meg minket magában, hogy fejenként egy főétel felett ülünk, ahelyett, hogy osztozkodnánk.

Ennek szellemében az ököruszálylevessel kezdtünk, de aggodalomra semmi ok, a Sup Buntut (2300 Ft)-nak semmi köze a hagyományos, óbudai krúdys levesekhez. Az indonéz változat egy csontos marhafarokkal érkezik – némi répa, paradicsom és krumpli kíséretében –, amiről szépen leszedegethetjük a rajta maradt húsokat. Torma nincs hozzá, de ott van Glenn házi készítésű indonéz csípőse – több különböző típus áll rendelkezésünkre, attól függően, hogy melyik ételt kértük ki éppen –, amit erősen javallott beletenni, mert igen jól megy hozzá. Mellé szárított babpüréből készült chipset kapunk, melynek az íze emlékeztet kicsit a natúr pattogatott kukoricára, de kétségkívül jól illik a leves mellé.

A gulai kambing (2500 Ft) egy laza, currypasztás-hagymás szószban érkező, vajpuha kecskehúsból készült szaftos húsétel. Aki kicsit nyitott az újdonságokra, és nem bánja, ha valami tüzesebb egy állag magyar fogásnál, az mindenképpen kóstolja meg, a kecskehús ugyanis nagyon tiplikus húsforrás Indonézia egyes területein. A rendang (2400 Ft) Indonézia egyik nemzeti eledele, állagban leginkább a mi pörköltünkre hasonlít, az íze viszont nagyon intenzív, rengeteg fűszerből készül ugyanis az alapját adó paszta.

A lodeh (2000 Ft) kérhető vega vagy csirkés változatban is, enyhén tüzes, thai curryre emlékeztető, elképesztően gazdag ízű étel, amit az is fog szeretni, aki óvatosan kezeli az egzotikus konyhákat. A főételek rizzsel érkeznek, ha pedig a csípősségi fokozat megkívánja, acart, vagyis egy hűsítő, ecetes indonéz savanyúságot is kapunk mellé.

Utolsónak az indonéz palacsintát, a dadar-t kóstoltuk meg – ha a kókuszkrémmel töltött, meleg kókusztejjel locsolt palacsinta után valaki nem érzi magát legalább pár másodpercig Balin, akkor az magára vessen.