Budapest

Sokat köszönhetünk nekik: korszakalkotó nők nyomában Budapesten

Fotó : WLB

Az első lánygimnázium, az első női szobor Budapesten, az első orvosnő, az első ügyvédnő, az első könyvtárosnő és társaik, akiknek sikerült áttörniük saját koruk korlátait. A Sétaműhely nőtörténeti városi sétáján ismerkedtünk meg velük, amelynek címe: Mégis, hol a nők helye?

Ha fel akarjuk rajzolni Budapest emancipációs térképét, a közoktatás fontos intézményeit kell hozzá felkeresni. Minden egyenjogúsító törekvés a művelődéssel és a tudás hozzáférhetővé tételével kezdődik, és ezt a logikát követi a Sétaműhely sétája is, amely nem véletlenül kezdődik Veres Pálné szobránál. A Beniczky Hermin néven született kivételes asszony alapította meg az első leánygimnáziumot az országban, és nevét – pontosabban férje nevét – ma iskolája és a belváros fontos utcája is viseli – szerencsére a róla készült egész alakos szoborra azért sikerült felvésni lánykori nevét, amelyet esküvője után is használt a nyilvánosság előtt.

Fotó: WLB

Kézen fekvő lenne a Budapest közterein felállított női szobrok mentén gondolkodni az emancipációt meghatározó fontos nő személyekről, de a magyar főváros e tekintetben nincs elkényeztetve. Az 1173 köztéri alkotásból 150 ábrázol hölgyeket, és ebből csak 35 darab történelmi személyiségeket, főleg királynőket, szenteket, előadóművészeket, a többi allegorikus alak: a béke, tavasz, szabadság szimbóluma, vagy random akt. Sétavezetőnk Antoni Rita, A Nőkért Egyesület elnöke volt, aki szerint tény, hogy kisebb számban tudtak a nők a tudományban vagy az irodalomban érvényesülni, de azért ennyivel nem voltak kevesebben; és inkább emlékezetpolitikai kérdés, hogy a társadalom kiket tart fontosnak.

Szent Kinga és Szent Hedvig szobra a Március 15-e térenFotó: WLB

Maradva tehát az oktatásnál, utunk a magyar nőnevelés legkorábbi bázisához vezetett, a Congregatio Jesu első, Váci utcai rendházához. Az Angolkisasszonyok néven is ismert rendet 1609-ben Franciaországban alapította meg Ward Mária, és osztálytól függetlenül vállalta lányok oktatását, persze katolikus szellemben. Újítónak és felforgatónak számított több szempontból is: latinul oktattak egy olyan korban, amikor a lányokat az írás tudományától is óvták (mégpedig azért, nehogy szerelmes leveket írjanak!), az iskolában a hittant nők tanították, nem férfiak, továbbá nem vetették alá magukat egy férfi szerzetesrendnek sem. Magyarországra legelőször Pázmány Péter hívta meg a nővéreket 1627-ben, mondván, hogy a „világ megjavítása szempontjából fontosabb a leányok jó erkölcse, mint a fiúké”. 1770-ben a mai Váci utca 47. szám alatti zárdában folyt a leánynevelés, 1856-tól pedig az első magyar tanítónőképző működött itt.

A rendház, mellette az Angolkisasszonyok templomával (a Belvárosi Szent Mihály templom)Fotó: WLB

A nőknek sokáig csak egyházi keretek közt volt lehetősége tanulni, a tankötelezettség pedig 6-12 éves korig tartott – így nem szerezhettek érettségit sem. Bár az 1868. évi népoktatási törvény már előírta a polgári iskolák és tanítónőképzők létesítését lányoknak, ezek még mindig a gyakorlatias életre, háziasságra neveltek, az úri osztályoknak továbbra sem állt rendelkezésére magasabb műveltség elsajátítását lehetővé tévő intézményesített iskolarendszer.

 

Ezen változtatott Veres Pálné Beniczky Hermin, aki autodidakta módon képezte magát, tudásszomja elapadhatatlan volt, de saját lányának már profibb kereteket szeretett volna a művelődéshez. Az éles eszű, szociálisan érzékeny, művelt asszonynak Madách Imre híres, a nők szellemi alacsonyrendűségéről értekező akadémiai székfoglalója adta meg a lökést, hogy lépéseket tegyen az ügyben. 1868-ban alapította meg Országos Nőképző Egyesületet és az első lánygimnáziumot, amely ma a Veres Pálné Gimnázium nevet viseli. Sétánkon ezt is útba ejtettük, igaz, az iskola ma az eredeti, romos és életveszélyes épület szomszédságában működik.

A sötétebbik az eredeti gimnázium, mellette a sárga épületben ma is folyik a tanításFotó: WLB

A magyar lánynevelés nagy úttörője mellett a sétán számos olyan nőt megismerhetünk, akik feszegették saját koruk kereteit, és nevüket őrzi a nőtörténet. Megemlékeztünk például Hugonnai Vilmáról, az első magyar orvosnőről, aki a Zürichi egyetemen tanult orvosnak az 1860-as években, és tanulmányait a családi ékszerekből finanszírozta. Fogadókban lakott más hallgatónőkkel egy szobában, és még a vegetáriánus étrendre is áttért, hogy spóroljon, súlyosbítva környezete furcsállását. 1879-ben lediplomázott Svájcban, és hiába marasztalták, ő itthon akart gyógyítani. 20 évet kellett azonban várnia arra, hogy Magyarországon elismerjék a diplomáját, ugyanis csak 1895-ben nyíltak meg az orvosi, gyógyszerészeti és bölcsészeti karok a nők előtt. Addig bábaasszonyként dolgozott, és elsősorban szegény nőket gyógyított.

 

Vagy ott volt Ungár Margit, az első ügyvédnő, akinek rózsaszínű selyemben, aranyszalaggal adták át a diplomát 1928-ban, vagy Jászai Mari, aki néha tánclépésben közeledett a magyar feminista aktivistákhoz, aztán eltávolodott. Emlékiratai szerint „undorodott” tőlük, de elismerte, hogy igazuk van, és utóbbira a magyar színésznőnek minden oka megvolt: maga is szenvedett szexuális zaklatásoktól. Kiállt a női választójog mellett, publikált a feministák lapjában, a Nő és társadalomban, és 1913-ban szavalt a szüfrazsett világkongresszuson. A színésznőknek a látszólagos társadalmi megbecsültség ellenére kemény sorsuk volt, a zaklatások mellett rosszabbul kerestek férfi kollégáiknál, és még a jelmezeiket is maguknak kellett finanszírozniuk. Nekik legalább előszeretettel állít szobrot a kollektív emlékezet, szemben a magyar írónőkkel, akikről a Centrál Kávéházban, a keddi Nyugat-zsúrok helyszínén ejtett szót a séta. Itt például a kifüggesztett íróportrék között Kafka Margit az egyetlen nő. Amikor megjelent a Centrál nyugatos összejövetelein, nem az írókéhoz, hanem a feleségek asztalához akartak ültetni.

 

Erről az esetről Dénes Zsófia számolt be egy írásában, aki pár hétig Ady Endre menyasszonya is volt. Ha írófeleség nem is, de sikeres újságíró azért lett belőle, sőt, 102 évig élt, és 80 évesen még hozzáment egy nála 30 évvel fiatalabb festőhöz – egyszóval „tudott élni”.  Felbukkant a női szexualitás tabuját megtörő Erdős Renée neve is, meghallgathattuk Török Sophie szomorú történetét is – amelyben a legkevésbé tragikus elem, hogy Szabó Lőrinc „átpasszolta” Babits Mihálynak.

Fotó: Hartyányi Norbert / WLB

A sétán az Ady Endre emlékmúzeumban is látogatást tettünk, ahol megtudhattuk, hogy az írózseni nőjogok terén társadalmi érzékenységről tett tanúbizonyságot: támogatta a nagyváradi varrólányok sztrájkját, elismerően nyilatkozott a Feministák Egyesületéről is, akiknél megtörténhetett, hogy úrinők és cselédlányok egy asztalhoz ültek, és együtt küzdöttek az egyenjogúságért és a nők választójogáért. A séta az Egyesület működésébe is bepillantást enged, megismerhetjük Schwimmer Rózsa ügyvezető, a Nő és társadalom főszerkesztője, illetve Glücklich Vilma elnök nevét is, aki az első nők között szerzett diplomát. Küzdelmeiknek köszönhetően – amibe számos férfi is bekapcsolódott – 1918-ban kaptak a magyar nők választójogot, igaz, nem egyenlő feltételekkel.

 

A Károlyi-kormány bukása után a Tanácsköztársaság újraszabályozta a választójogokat, de a választásokra sor sem került. A 20-as években visszacsapás következett be a nép jogaiban, de ez már egy következő nőtörténeti séta témája lesz, amin már dolgozik a Sétaműhely csapata. Addig is legyenek velünk Schwimmer Rózsa gondolatai: „Ahol az asszonyok ébrednek, meg kell ismerniük a nőmozgalom élharcosait, ápolniuk kell emléküket, mert az ő bátorságuk nyitotta meg nekünk, későbbi jövevényeknek a szabadsághoz vezető utat.”

 

A következő séta március 30-án lesz, az összes időpontot és a részleteket ITT találjátok.

Sétaműhely
  • 1053 Budapest, Ferenciek tere 2.