Budapest XIV. kerületében, a Hermina úton, egy gyönyörű szecessziós épületben működik a Vakok Iskolája.A környéken éppen ezért gyakran látni fehér bottal közlekedőket, ami jelzi számunkra, hogy valaki gyengén látó, alig látó vagy vak. Az épületen belül viszont más a helyzet. Itt nincsenek botok, nincsenek egyértelmű utalások arra, ki milyen fokú látássérült, helyette, mint egy izolált szigeten, a 14-26 éves tanulók a legtermészetesebb módon járnak-kelnek, kosarat fonnak, kerámiát készítenek, meseszép kárpitokat szőnek vagy épp isteni pékárut sütnek – legalábbis a Látássérültek Szakiskolájában.
Mindezt talán el sem hittük volna, ha nem a saját bőrünkön tapasztaljuk, de nemrégiben ellátogattunk az intézménybe, ahol körülbelül 300 fő fordul meg naponta: óvoda, iskola, szakiskola, kollégium és lakóotthon is működik a falak között. Mi most kifejezetten a szakiskolába készültük; bepillantottunk néhány műhelybe, és beszélgettünk oktatókkal és diákokkal. A legmeglepőbb az volt az élményben, hogy nem volt meglepő. Teljesen átlagos oktatás folyik, jó hangulatban, olyan fiatalokkal, akik viccelődnek, sportolnak, hallgatják az intő tanácsokat, ügyesen munkálkodnak és izgulnak a vizsgáik miatt.
Itt nem tabu téma a vakság, de nem is számít: attól függetlenül, hogy valaki milyen fokú látássérüléssel él, a munkát ugyanolyan minőségben kell elvégeznie. És az eredmények sokszor teljesen elképesztők. Hadd meséljünk róluk!
Érkezésünk reggelén a pék tanműhelyben egyenpólót és kötényt viselő fiatalok munkálkodnak, perecet és paprikás kiflit készítenek – ez ma a tananyag. Ez a képzés a legfiatalabb és a legizgalmasabb az iskolában: a legelső szemeszter szeptemberben indult. Ezzel pedig egy igazi úttörés kezdődött: a gyógypedagógiában és pékszakmában is jártas Bíró Csaba, Tarnai László és Brezovszky Bianka jóvoltából, a sütés szeretetéből és a látássérültek társadalmi szegregációja elleni küzdelemből született meg az, aminek (túlzás nélkül) Európában nincsen párja: egy kifejezetten látássérülteknek szóló péksuli (hivatalosan: sütőipari- és gyorspékségi munkás szakképzés).
Jelenleg nyolc diák tanul itt; lányok, fiúk, aliglátó, gyengénlátó és vak diákok vegyesen. Amikor belépünk, nem teljes a létszám, a csoport jó része a számítógépteremben várja, hogy neki lehessen kezdeni a tészta sodrásának, formázásának. Csaba bácsi és Laci bácsi vezényletével aztán megindul a munka: „egyik kenyerezik, a másik paprikás kiflizik, a harmadik briósozik, a negyedik pedig perecezik”.
Nézzük, ahogy gombócok, majd háromszögek formálódnak és alakulnak kiflivé, közben arra gondolunk, hogy ez nekünk ennél nehezebben menne. Körülöttünk készenlétben áll a mérleg, a nyújtófa és a sütő – látszólag minden teljesen normális. Ám hamarosan észrevesszük az élénk, színes pöttyöket a falon – ezek segítik könnyebb eligazodást – és a méretes számokat a mérlegen. Kiderül, hogy ez utóbbi beszél is, és kifejezetten az iskola részére gyártották, az üzletek polcain hiába is keresnénk. A munkakörülmények tehát adaptálva lettek, a gyerekeket nem érheti meglepetés.
Nagyon jó hangulatban telik a délelőtt; az oktatók kedvesen noszogatják, utasítják a gyerekeket, Csaba bácsi is kiszól néha a beszélgetésünkből: „Leolajoztátok? Olajozzátok mindenképp!” vagy „Esztike, nézd már meg a tésztát!”
Röpködnek a viccelődések, de közben nem áll meg senki, hiszen két év alatt mindent meg kell tanulni, ami a kötelező tananyagban benne van, és annál még többet is. Ebbe a kenyér bevetése ugyanúgy beletartozik, vagyis megtanulják péklapáttal behelyezni a vekniket a forró sütőbe, ami egyelőre az év egyik legnagyobb kihívása.
Egyedi és példaértékű a képzés azért is, mert a gyerekek itt kovászolni is megtanulnak. Ez elsősorban az oktatók érdeme: ők maguk is szenvedélyes kovászolók, így mi sem volt természetesebb, mint hogy továbbadják a tudást. Amióta pedig a diákok megismerték a kovászos kenyér ízét, nem is esznek meg akármit, innen hordják haza a vekniket.
A jó munkáért ugyanis jár a juss – avagy hamar kiderül, hogy ki hogyan dolgozott: a frissen kisült pékárut közösen megkóstolják, értékelik. Mindenkinek van kedvenc terméke, valakinek a briós, másnak a kifli, kenyér vagy hamburgerzsömle. „Mikor lesz legközelebb hamburger?” – kérdezi Eszti. Péntekenként a heti kemény munkáért cserébe egy nagy eszem-iszomot rendeznek, ekkor hamburgert, hot dogot, lángost készítenek – és fogyasztanak el közösen.
Sőt, többen a képzésen kívül is aktívak: Zsolti például majdnem minden hétvégén alkot valamit: „Szeretek olyan dolgokat készíteni, amit mások megesznek. Nagyon sok mindent megtanultam itt a suliban, piskótát, pizzát készíteni, és megtudtam, miből van a kenyér. Szeretem megcsinálni, és mindig örülnek, ha sütök.”
„A gyerekek már önállóan is végig tudnak vinni egy terméket” – mondja büszkén Csaba bácsi. „Az a cél, hogy mindenkit kihelyezzünk a munkaerőpiacra, és a nagy részük pékségben dolgozzon. Ezért nyáron szakmai gyakorlatokra mennek, többnyire kézműves pékségekbe. De valaki például a Szabó Malomban fog gyakorlatozni, mert az érdekli.” De az ifjúság nem csak szakmai gyakorlat alkalmával megy terepszemlére: a képzés fontos része a tanulmányi kirándulás, de a vendégelőadók látogatása is. Jártak már a Szabó Malomban és Mester Robinál (a soltvadkerti Király Pékségben), és jött hozzájuk a "Panelpék", a Csipet Kiadó két tulajdonosa és Fekete Gergő is, az Artizánból.
A képzés nemcsak azért rendhagyó, mert nem volt még ilyen, hanem azért is, mert ez egy módja a társadalmi tudat formálásának. "Laikusként hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy a látássérültek nem képesek ugyanolyan teljesítményre, mint mások. Jelen van egyfajta diszkrimináció, még akkor is, ha puhább változatban. Pedig amit mi is láttunk, azok átlagos gyerekek, akik ugyanazokat a hétköznapokat élik, amit mindenki más."
Ennek bárki könnyen utánajárhat, elég rákattintani a Pék tanműhely Facebook-oldalára, és végignézi a szívderítő képeket. A diákok tanulmányait pedig mi is támogathatjuk, erről bővebb információt ITT találtok. Csak így tovább, Pék tanműhely!
